Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)

Ember. A köztársaság a Közösség benyomását kelti. S nemcsak a Tábornok s a Miniszter miatt. Mégis ők ketten a helyzet leghűbb kifejezői.

Édes, drága Marianne. így állunk. így állunk hát.

A normális emberi viszonyt ezek a szavak fejezik ki: Eljöttem hozzád, megnézni, hogy vagy, egészséges vagy-e. Kicsit elidőzök, elbeszélgetünk. A látogatás neked is, nekem is jólesik. Ha az ember, például egy apa, aki városon élő fiánál volt látogatóban, s jól érezte magát, így dicsekszik: Megtiszteltek. A rendes emberek tisztelik, látogatják egymást. Vagy megfordítva is kifejezhetjük a dolgot. Ha látogatják, azzal tisztelik is egymást, legalább valamit tisztelnek a másik emberben, a hatalmát, a rangját vagy egy kellemes órát a teraszon, a másik szép szemét, a báját, a saját álmaikat. De Gaulle tábornok meglátogatta a Szovjetuniót, tisztelgett az orosz nemzet, annak nyelve, legnagyobb költője, hatalma, hős városai, igyekezete, sorsa előtt. Az oroszok s az Unió többi polgárai, gondolom, megtisztelve érezték magukat. S hasonlóképpen, mikor Tito meglátogatott bennünket, valamennyien megtisztelve éreztük magunkat, s mi, szlovákok, egyenesen a fellegekben jártunk. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy az államok, a nemzetek, az egyének, s mindnyájan igaz isteneink elismerése és tisztelete által értjük meg egymást. A kultúra a kultusszal, a tiszteletadással azonos. Ódivatúan, igenigen pontatlanul, hozzávetőlegesen fejezem ki magamat, de hiszem, hogy megvan Önben a megértésre való hajlam. Az emberek s a nemzetek is, nem csupán szavakkal, de szavak nélkül, mozdulattal, jellel, képírással is megértetik magukat, ha nem akarják öldösni és irtani egymást. (A lövés, a tőrszúrás ennél is érthetőbb, de akkor már késő.]

Ezzel a sok kerülővel azt a lényeges és primitív dolgot akartam elmondani, hogy istenek léteznek. Minden országnak és minden nemzetnek vannak istenei, egész sor istenük van, kellemes, pajkos kis manók, nagyok és szónokiak, véresek, valódiak és hamisak, polgáriak és államiak, személyesek és személytelenek, honiak és rájuk erőszakoltak, ellenségesek. Az istenek az ember és a társadalom transzcendens érzelmeinek és cselekedeteinek jelei, kifejezései, megnyilatkozásai. A nomádok országában, Mongóliában láttam az ószövetségi, a kegyetlen és hangulatok kormányozta Jehovát, hegyi szorosokba emelt kőhalmok alakjában. Ember, ha ezen a hegységen átkelsz, nem tudod, nem sejted, mi vár rád, mi emészt meg, a fagy-e vagy a nap tüze. Jeléül annak, hogy tudod, milyen a mi közös végzetünk, áldozz valamit, tépd le a rókafarkat a sapkád mögül, ruhád egy darabját, a zsíros csontot, amelyet éppen rágsz, vagy szállj le a nyeregből, fogj egy követ, s lökd a kőrakásra. A tisztelettel övezett, gyarapodó kőhalom megható, mint egy istenség: hányan átkeltek már ezen a hágón, s csak egy-egy kővet áldozhattak. A londoniak Shakespeare-en kívül parkjaik gyepét és fáit tisztelik. A földközi-tengeri nemzetek erődített kikötőik, városaik, város-köztársaságaik alakjában a közösséget tisztelik. Ennek mai formája a jugoszláv önkormányzati rendszer. Nem más ez, mint szent Ágoston megvalósulatlan álma az Isteni Közösségről.

Az ember akkor boldog, ha vannak istenei, igaz, valódi, saját istenei. Van kivel szót értenie, tanácskoznia, s nem elhagyatott. Úgy illik, hogy az idegen a helyi szokásoknak megfelelően borravalót adjon, leadja az obulusát, ha a templomokat s a történelmi emlékeket látogatja. Ha pedig érteni és látni akarja mindazt, amit látni lehet, a böjtnél úgyse talál ki okosabbat. Éhezésről nincs szó, az más dolog, de a böjt, az önkéntes böjt — az tulajdonképpen az érzékek és erények fejlesztésének ősi, bevált módszere. Az ember mindig szabad sólyomlétre vágyott. A solymász tudvalévőén kiböjtöltette a sólymát, hogy élesedjen a szeme, hogy merészsége vagy szenvedélye, harci kedve, zsákmányszerző kedve a legfelsőbb csúcsig fokozódjék.

A böjtöt — melegen ajánlom mindenkinek, aki idegenben jár. Ha a turista csak a borravalókon vagy a hotelszobán takarékoskodik, megérdemli a megvetést vagy a sajnálatot, ami még ezerszerte rosszabb. A böjt, az ételben-italban való szigorú fegyelem vagy önmegtagadás erény, ősi, elismert erény, nevezetesen a katolikus államok területén, a kifinomult érzékek földjein. Ennek az országnak nagy képzőművészeti kultúráját a legutóbbi évszázadok folyamán a kifinomult érzékek specialistái, modern kolostorlakók teremtették meg, akik elképzelhetetlen önmegtagadásban éltek, akik a más érzéki gyönyörökről való lemondás árán egyoldalúan kultiválták, hogy úgy mondjam, látási, formai, asszociatív szenzibilitásukat.

A kíváncsi turisták számára, akik csoportokban, tömegesen özönlenek, mindent elárasztanak, mindent felemésztenek, mindent regisztrálnak és lefotografálnak, udvarias-