Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)

a szondában, amelyet az ember egészen múltja legmélyére eresztett, a kulturális talaj minden tenyérnyi s a mélységgel egyre teltebben színeződő szelete — az archeológusok nyelvén minden horizont — egy-egy korszakot jelez, s hogy a történelemben több ilyet, rengeteg ilyet ismerünk. Az archeológia horizontjai, a történelem korszakai nem azt jelentik, hogy a világ nem változtatható meg, hanem inkább az ellenkezőjét. Ám ez az egész folyamat a képzőművészetben az Altamira barlangtól Picassóig, ha csupán néhány évezred is, gyakorlatilag maga az örökkévalóság. Az ember, az emberi sors mindig, mindenhol egyforma marad. Itt bukkan fel és újul meg ismét, legalább számunkra a szavak és gondolkodási folyamatok kölcsönös függősége: a kultusz és a kultúra. A kultusz egyszerűen egy-egy tisztelettel övezett objektum, személy, ős, gondolat, felfedezés, egy feltalált eke, szövőszék, hely, ország, egyszerűen mindaz, amit tisztelünk, nem is firtatva, mit is tisztelünk benne voltaképpen, de tiszteljük, mert az őseink is tisztelték, mert számukra jó, sőt szent dolog volt — voltaképpen az őseinket tiszteljük bennük. Vagyis a kultusz, személyes, családi, nemzeti, állami, vallási vagy nemzetközi formában, tiszteletünknek tárgya és módja is. A kultúra ezek szerint nem más, mint a tiszteletünkkel övezett tárgyak — a kultuszok összessége.

Ezek az összefüggések a szó és a gondolkodási folyamatok, tehát ezek megnyilvánulásai között is számunkra annyira szétszakadoztak, elhomályosultak, hogy felháborít bennünket, mint valami provokáció, ha azt állítják, hogy a személyi kultusz egy csöppet se káros, sőt, ellenkezőleg, a kultusz, a személyiség tisztelete olyan ősi jelenség, amilyen ősi az emberi kultúra. Az emberi kultúra él és gazdagodik vagyis újabb kultuszok születnek. Az ismeretlen katona kultusza. Megszületett a maratoni kultusz, nálunk a felszabadító kultusza, az államhatalom kultusza. A nemzetközi nőnap. Megszülettek a nagy férfiak nemzetközi kultuszai, megszületett a filmcsillagok kultusza, s nyilván meg fog születni az űrrepülők kultusza. Vannak egyéni, családi, törzsi, nemzeti és nemzetközi kultuszok. Vannak misztikus, titokzatos és véres kultuszok, vannak erőszakos, hatalmi kultuszok, vannak kultuszaik a hívőknek és a hiteleneknek, van kultuszuk az uralkodóknak, vannak népi kultuszok, van kultuszuk a forrásoknak, az erdőknek s a szent helyeknek. Nagy, művelt nemzeteknek sok-sok egyénileg és nemzetközileg elismert kultuszuk van. Más nemzeteknek csak kicsiny hazai kultuszaik, amelyeket kint senki még csak nem is ismer, tehát nem is tisztel, s nem tekint a magáénak. A hódító Caesar a legmélyebb megvetéssel nyilatkozott a kultusztalan nemzetecskékről. (Kultuszuk, kultúrájuk azoknak is biztosan volt, de nem volt hatalmuk, amellyel rábírták volna a hódítót, hogy legalább tudomásul vegye őket.) A római hódítók által felszabadított nemzetek hálásan fogadták felszabadítóik kultuszait, s nemcsak hogy templomokat építettek Jupiternek, a legfőbb istennek, hanem szobrokat is emeltek az isteni cézárok tiszteletére. Csak a meghódított Görögország hódította meg Rómát, de ez a dicséret egy római szemszögéből mindössze ennyit jelenthetett: Legyőztünk titeket, s legalább minálunk, Rómában is tudtatok érvényesülni.

Malraux-nak ez a műve igazán a zseniális találmány erejével hatott. Akár a vetélő nélküli szövőgép. Mindenki igényelte és hasznosítani kívánta. Könyvtár, nagy K-val, ezen a tájon már réges-régen létezik, s hála Guttenberg találmányának, a nyomdának, mindenki tulajdona. Mire valók a tökéletes sokszorosító eljárások? Arra, hogy az egész képzőművészeti kultúrát közvetítsék nekünk. E műnek ösztönzésére a nagy kiadók egymással versengve kezdték publikálni a lehető legtökéletesebben reprodukált képző- művészeti alkotásokat, mert mindenki saját háziképtárat, imaginárius múzeumot kívánt az otthonába. Az átlagosan művelt ember emlékezete szerte a világon ezer képzettel és képpel szélesedett és mélyült, feltört és megsokszorozódott az érdeklődés a múzeumok, a képtárak, a modern művészet tárlatai iránt. Halljuk például, hogy Franciaországban több ember látogatja a múzeumokat, mint a sportstadionokat, bár a többség nem is tudja — maga a miniszter vélekedik így —, hogy mi is az a művészet. Valóban, az embernek mit sem kell tudnia a művészetről ahhoz, hogy csalogassa a Pantheon, a Louvre, egy-egy ünnepi látogatás, s hogy az istenek társaságában eltűnődjön, ha szabad így mondanom.

Mindazzal, amiről ilyen zavarosan beszélek, csupán azt szeretném elmondani, hogy ez a francia köztársaság éppen formában van, ha megengedik, hogy ezzel a sportmetaforával fejezzem ki magamat. Ebben a köztársaságban az idegen is jól érzi magát, természetesen mozog, akár egy otthonias lakásban, mert sok itt a mindig jelenlevő