Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Szabó Gyula, az ember és a művész
szüksége van a tudatra, hogy amit alkot, nem tér vissza önmagába, hanem valóban magasabb, az „egységen“ kívülálló célt szolgál. Csak igy volna értelme a jövőről beszélni és alkotni. De a művésznek alkotnia kell akkor is, ha ez a biztonsága nincs meg, mert csak az alkotása által létezik, mint maga mondja, „ettől ember, mint ahogy pesszimizmusában is optimista az, aki ecsetet vesz a kezébe, s minden akadállyal szembeszállva ki akar valamit fejezni“. Érzi, hogy a munkája elkötelezettség, hivatás, s nem beszél, hanem megteszi az alkotó lépést előre. A Festőállványon című képen egy emberalak tart kinyújtott karral egy képet, mintha a kép belőle fakadt volna. Ez a „kép a képben“ — Szabó gyakori formaeleme — az ember egész genezisét elénk tárja, az amorf anyagtól a primitív élőlényen, majd a gondolkodó, önmagával meghasonlott, repedt maszkkal jelzett embereken keresztül egészen a halálig (amelyben még mindig önmagunk vagyunk), amíg a csontjaink szét nem porladnak, s a fénylő, visszafelé mutató bronznyíl utal rá, hogy ez a folyamat kör-, illetve spirálisszerű. Másik képén A kés ellenében halad a társadalom, a gondolat, s elért eredménye — az atom — a pusztítás jelképe lesz. A részek tömbbé tömörült egysége feltartóztathatatlanul, pontosan, iránytű szerint halad előre, pályájából még az elevenébe vágó kés sem térítheti ki. Az ellenszegülő kés és a haladó gondolat közti feszültség dialektikája biztosítja e mozgás folyamatosságát. A tömbből visszafelé nyújtott kéz pedig hiába keresgél a múltban: ami volt, az mind beépült a tömbbe — a kéz e tömbön kívül csak az űrbe nyúlhat. A múlt és a jelen ilyen szerves kapcsolatát, determináltságát — a fejlődést -- majd minden képén érzékelteti. Még olyan képeken is, amelyeknek nem ez a központi mondanivalója. A Csendélet akttal formái mintha egymásból szakadtak volna ki, s a csendélet lényegébe szinte belehasít mozgásával a kancsó szakadékszerű, mély repedése, mintegy mementóként: abszolút nyugalom nincs! Szabó Gyula: Festőállvány (viasztempera, 1968/
