Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Szabó Gyula, az ember és a művész

elégedett az elért részeredménnyel, aki „rátalált a stílusára“, eleve megvonta magától a jogot, hogy művésznek, sőt, modern művésznek nevezhesse magát. Ujjai közt eltikkadt a művészet leglényegesebb funkciója, a keresés, a jövő felé irányuló alkotás. Ezzel szemben áll az, aki erőnek erejével akar „újat“ alkotni, újat mindenáron, nem tudva, mi a „régi,“ mi teszi újiá vele szemben az újat. Mást akar csinálni, mint bárki előtte, s nem bízva magát a haladás, sem a választott kifejezési eszközök törvényeire, megindokolatlan „újat“ alkot. Tagad mindent, ami „régi“, s közben nem veszi észre, hogy tagadni is csak a létezőt lehet. Ha fontosnak tartom valaminek a tagadását, csak azért, mert az adott tény nem felel meg az elképzeléseimnek. Az antiművészet így eleve elismeri a művészet létezését, az antianyag az anyagét, az antikorpuszkula a korpuszkuláét. Az ember nem tagadhatja meg önmagát, azt, ami rá mint „Emberre“ jellemző, mert ez a nihil felé vezetne. A gondolatnak is meg kei! állnia egy ponton, ha nem akar a semmibe hullani, ha nem akarja lába alól veszteni a talajt. Ugyanígy a művészetnek is fel kell hagynia a rosszul értelmezett avant- gardizmussai az üres vagy a behasított vászon előtt: ez csak a művész tehetetlenségének tükre, s nem más művészet, hanem maga a semmi! Az ember nem veszítheti el a világát úgy, hogy ő megmaradjon, vallja Szabó. Jelszava: „Megtartani és megmaradni“. (Hét, 1969/20.)

Ezért az igazi művész nem tagadja a múlt értékeit. Nem akar annak teljes elejtésével mindenáron újat alkotni. Szabó Gyula a saját fejlődését is mint kanyargó utat jellemzi. Meg-megáll, visszanyúl, új tapasztalatok birtokában tér vissza megkezdett és nyitva hagyott problémáihoz. Nem adja föl megszerzett tapasztalatait, mert azzal egy folyamatot rekesztene be. Vallja, hogy nincs kezdet és nincsen vég, csak folytatás van. Avantgardizmus — mint az élet folytonos megújulása — mindig létezett. A természetben is létezik: minden új generáció, minden új faji varietas avantgardista, de ősi gyökerekből indul ki. Megvan, kell, hogy meglegyen anyagi-biológiai és gondolati forrása, törvényszerű indokoltsága, de a folyását se rekeszthetjük el, ahogy a forrást se tömhetjük be: a víz újra feltör.

A festő anyaga elsősorban a festék. Tudnia kell, hogy a festék hogyan változhat az adott mondanivalónak megfelelő színné, egy-egy szín melyik árnyalata fejezi ki a legadekvátabban a gondolatot, amit a festő a kép céljául kitűzött. Szabó Gyula képein a színek gazdag variálásának, kifejezőerejük teljes kiaknázásának vagyunk a tanúi. Színei a hangulataihoz igazodnak, annyira, hogy olykor ugyanaz a szín másmás képeken ellenkező hangulati jelentést hordoz. A Vörös mélység telített vöröse, a benne csendesen suhanó, lángolóan vörös halakkal, még titokzatos hatása mellett is valami meleg, biztonságos megnyugvást tükröz. Ugyanez a vörös szín a Kék mélység című képen a kék ijesztő ridegségét bontja meg (ezt a ridegséget még fokozzák a tátott szájú tengeri szörnyek), és félelemmel telítve reszket. S ahol ez a vörös az egyik szörny hátán is megjelenik, ott szintén ijesztő a hatása. S míg a kék ezen a képen ilyen meleg, addig világosabb árnyalata egy másik festményen, a Szép törött szonett hátterén békét, derűs megnyugvást sugall, valóban „szépen“ hat, akárcsak a Messinai szoros, a Mediterrán ég alatt és néhány tusrajz feloldott kékje. A színek ilyen hatása egyrészt a megmunkálásuktól függ — pl. mesteri tudásra vall a szürkék gazdag variálása és csillogtatása a Halak szerelme című képen —, másrészt a gondolati tartalomtól. Az Aetna-önarcképen a kitörő láva az alkotó agy kráteréből készül elárasztani a világmindenséget. Itt a vörös izzása az emberi agy megismerő izzásával azonosul. Az arckép plasztikus fémfóliája körülöleli a vörös lávamagot, de nem takarja el a kép egész felületét. A képfelület szélén megint matt szín-epidermisz jelzi világunk határait, amelyeken kívül a térben más világok is léteznek. Ezen a képen különleges tisztasággal tárul elénk a mester dialektikus világnézete: az egyéni gondolatot az univerzum végtelenségével állítja szembe. A festő eszközeivel érzékelteti, hogy látszólag körülhatárolt világunk csak része egy nagyobb egységnek, s az egységek hierarchiáját lényegében a végtelenig követhetnénk.

Ez a felismerés nem hagyja nyugodni, újra meg újra visszatér hozzá. Az ember élete zárt egység, amely kifelé semmit sem mutat. Belső energiák és saját specifikus törvényei irányítják. Az állandó változás — megsemmisülés-teremtés — is csak önmagába visszatérő folyamat, ha mindig magasabb szinten is. Az alkotó embernek