Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Szabó Gyula, az ember és a művész

Műveiben mindennek meghatározott funkciója van. Ha nem is ábrázol konkrét tárgyakat (tájképet is csak az ötvenes években festett), képein minden, még az absztrakt elem is értelmet és feladatot kap. A művészetnek szerinte nem a szolgai reprodukálás, a mechanikus tükrözés a feladata. A valóság az alkotó egyéniségének lencséjén vetül át: művébe beleszövi azt is, amit a valóság kiváltott belőle, teljes gondolatvilágát: a művész új realitást teremt. Ezért Szabó képei sem kópiái a külső valóságnak, nem portrék. Még önarcképei sem kizárólag önarcképek; mindig gondolatot, valamilyen általánosabb felismerést jelenítenek meg (A festő feje, Leselkedők). Mégsem rugaszkodik el a természettől, a természeti formáktól s az anyag sajátosságaitól.

Képességnek azt nevezi, ha a művész rátalál a neki legmegfelelőbb nyelvre, s a választott eszközökkel bánni tud. Szabó megtalálta az eszközt, ismeri és maximálisan kiaknázza a bennük rejlő lehetőségeket. Az anyag saját akarattal bír, s Szabó nem követel mást az anyagától, mint amit lehet. Belül marad a határain, nem támadja meg sem a festészet, sem a grafika, sem az irodalom nyelvét. Az anyag lehetőségeinek ez az ismerete és tisztelete biztosítja sokoldalúan szabad művészi kihasználását s a mester műveinek klasszikusan magas technikai és eszmei színvonalát is. Önkéntelenül a szabadságnak arra a meghatározására kell itt emlékeznünk, amely szerint a szabadságérzet a határok ismeretéből fakad. (Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem törheti át ezeket a határokat, hiszen a fejlődés csak ilyen kitörések által lehetséges, ám csak a felismert törvényszerűségek adta határokon belül.) Szabó is hasonlóan értelmezi a művész szabadságát, s lázong az ellen, hogy az üres vagy éppenséggel behasított vásznat festészetnek nevezzék. Ha festményről akarunk beszélni, a festészet határai között kell maradnunk. Ha valami új, lényegében más jön létre, azt új értékrendbe kell sorolni. Maga Szabó még akkor is a festészet határai között marad, amikor absztrakt vagy non-figuratív elemeket vegyít a képbe, amikor eljátszik a betű mágiájával, s a betűt szimbólumként alkalmazza, vagy amikor a festéken kívül rézlemezt, anyagot, tükröt használ. így a nonfiguralizmus, expresszioniz- mus, szürrealizmus nála szerves építő része az egésznek, eszköz a gondolat kifejezéséhez.

Amikor Szabó a második világháború után mintegy a saját vigasztalására ismét alkotni kezdett, anyagi körülményei nem engedték meg, hogy olajjal dolgozzon. Ekkor fordult az akvareli és a fametszés felé. Rá kellett jönnie, hogy az akvareli egészen más formanyelvet és technikát követel, mint az olaj. A könnyű, vízben oldott festéknek meg kell tartania „vizes“, áttetsző jellegét, nem sűlyosodhat el. Az akvareli témáját is ez határozza meg. A nehéz, filozófiai, fejlődéselméleti, az egész emberiséget érintő és gyötrő témákat ez a módszer eleve kizárja; tájképek, impressziók születhetnek belőle, emberi vonzalmak finom kivetítése, gyámoltalan, kedves, egyszerű madonna — ahogy ennek Szabó régebbi munkáit nézve tanúi is lehetünk.

Hasonlóan követeli meg mondanivalóját sajátságos lehetőségei révén a fametszet is. Sokkal több benne az epikai jelleg, mint a festményben, technikailag korlátozottabb viszont. Mégis, Szabó szívesen vállalta az anyag adta korlátokat, mert még kötöttségében is szabadabban mozoghat az ismert területen.

Szabó grafikáinak súlyos formáiban az anyag minden lehetősége benne van. A kemény fába vésett hajszálfinom rovátkák az emberi kéz lenyomatánál is finomabb rajzban alakítják ki a rajz, a formák, síkok monumentalitásba hajló plaszticitását (pl. az Ecce vita ciklus bármelyik lapján vagy legújabb ciklusának, a Kozmosz és formának kis méretekben is monumentális metszetein). Nemcsak a fehér és a fekete harcol ezeken a lapokon. Ennél súlyosabb konfliktusok feszengenek a formák, síkok monumentalitása és finom rajza között: elsődlegesen a gondolat konfliktusai. Akár a ciklusait, akár könyvillusztrációit figyeljük: a gondolat harcol itt az érvényesüléért, az emberség, az átélt tisztaság emelkedik az értelmetlen, embertelen világrombolás fölé. Szabó kitart alkotói privilégiuma mellett — minden erejével a MŰ szolgálatában lényegíti át anyagát, addig birkózik vele, míg csak a műben közös nevezőre nem jut a két „akarat“.

Az anyag és a mester akaratának szintézise biztosítja a forma és tartalom egységét is, ez a harmónia pedig a művészi kvalitásokat. A mű, amelyben ez a harmónia megvan, amely egyértelműen igazodik a mondanivalóhoz és a művésziség kritériu-