Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Szabó Gyula, az ember és a művész

maihoz, nem szorul magyarázatra. Maga beszél, kifejez, s a magyarázatok csak azokhoz szólnak, akik ezt a harmóniát nem érzékelik. Szabó szerint ez a harmónia a stílus, a stílus pedig a szépség alapja. A szépség a műalkotáson belül is folyamat eredménye; a tartalom és a forma megsemmisítik, s egyúttal elő is hívják egymást. Ez az állandó belső egyensúlykeresés biztosítja a szépélmény állandó ismétlődését. Ez az élmény — a szép felismerése — ugyan pillanatnyi örömöt szerez, ennek ellenére. Szabó szerint, a szépség inkább a tragikummal párosul. Amikor a szépség forrását keressük, nemcsak a művészi forma és tartalom harmóniájáról van szó: ez a viszony sokkal ősibb gyökerekig nyúlik vissza. — Az ember harcban áll a természettel, törvényszerűségeinek megismerésén át keríti azt fokozatosan hatalmába. Ez a birtoklás, ez az egybeolvadás a természettel, a mindig magasabb szinten való azonosulás: ez h harmónia, a szépség kiapadhatatlan forrása. Ezért várjuk el a szép arctól, hogy lelki kvalitásokat takarjon, a műalkotástól, hogy a tartalom és a forma összhangban álljon benne.

Az alkotó munkája: elhivatottság. Nem élvezet, hanem keserves, szenvedésekkel teljes keresés. Cézanne abban őrlődött föl, hogy az abszolút gömbölyűség adekvát ábrázolási módját kereste. Picasso azt mondta egy fiatal tanítványának, hogy ha rátalálna a stílusára, felakasztaná magát. Michelangelo minden nagyobb művének befejezése után súlyos betegen ágynak esett... A művészettörténet hány nagy egyénisége áldozta föl magát az alkotás oltárán, s egyikük sem fejezte be életét azzal a boldogító tudattal, hogy kifejezte, amit keresett.

Az állandó elégedetlenség, amely minden sikertelenség ellenére is az alkotó kezébe adja a tollat, ecsetet, vésőt, hangszert — ez sarkallja, ez telíti új tartalommal a műveit, ez vezérli a keresés útvesztőiben. Ez teszi az alkotást modernné, ez ad neki egyetemesen és évszázadokon át érvényes emberi tartalmat. Az a művész, aki megSzabó Gyula: Kék mélység (viasztempera, 1968/