Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - JEGYZETEK - — du —: A zselízi Országos Dal- és Táncünnepély margójára

A zselízi Országos Dal- és Táncünnepély margójára

A lombos fák ölelte rét szélén felállított színpadon, júniusi verőfényben, cigányzenére két feketeruhás férfi táncol, az egyik idős, ősz hajú, a másik fiatalabb (40 éves lehet!, termetes, nehéz mozgású. Fekete nadrágjuk, bő szárú, zsinóros szegélyű, nehéz ünneplő- csizmába van tűrve, fekete „kislajbijuk“ begombolva fehér ingük felett. Széles szalagos fekete kalapjuk mellett nincs árvalányhaj, táncuk darabos, és arcuk olyan komoly, mintha aratnának, vagy dőlt lucernát kaszálnának gubancos, dús rendekre. Az utánuk következő feszes nadrágos, kozákcsizmás sudár fiatalok tánca kecsesebb, mozgásuk rugalmasabb — mosolyogva táncolnak —, az „öregek“ tánca mégis jobban megfog és elgondolkoztat. A következő táncszám újra idősebb — 45—50 éves férfiak és asszonyok

— együttes jelenete, körtáncot járnak az asszonyok, s a férfiak egymás vállát karolva, énekelve jönnek be, karjukkal a levegőbe suhintanak, és felemelt mutatóujjukkal hangsúlyozzák jókedvüket. Az ő arcuk is komoly. Kamaszlegényke korom táncmulatságai jutnak eszembe, amikor a falak mentén ülő asszonyok gyűrűjében táncoltunk — bár már tangót, keringőt és bugi-wugit — ugyanilyen komoly arccal, hallgatagon. Keveset beszéltünk a táncosunkkal, ünnepélyes arccal táncoltunk, mintha szertartáson vennénk részt és a becsületünk függne megfontolt viselkedésünktől. Most eltűnődöm: miért ez a komolyság? Ügy vélem, nem véletlenül jutott eszembe a hasonlat, hogy a két fekete lajbis, bő csizmás táncos arca olyan komoly, mintha kaszálna: a régi parasztember életében a tánc a munkával volt rokon. Bár a tánc a szórakozás, a gondok alól való felszabadulás, a mulatság kifejezője volt, sosem „alacsonyodon" komolytalan játékká. A paraszt értékrend szerves része volt az ének és a tánc is, ia komoly munkával rokon érték. Az ének az emberség önérzetes kinyilvánítása volt, és a parasztembernek még a heje-hujázása is tiszteletet követelt. Mintha szégyellené magában, hogy jókedvében ilyen féktelen — bár méltóságos — ugrálásra vetemedett, komolysága az, amely továbbra is m.egfontolt, józan és szorgalmas énjéhez köti. A népi táncok csak az „öregek" előadásában élnek igazán, mert ők még élték a táncokat — ma is élik, ha táncolják —, a fiataloknak már csak játék az ilyen tánc, színészi teljesítmény, mely nem őbelőlük — erkölcsükből, emberségükből, életükből — következik, csak megtanulták és utánozzák (még ha tökéletesebben is, mint az öregek). Innen a népművészetek tovább éltetésének a nehézsége; közösség kellene hozzájuk, mely emberségeszménye, erkölcsi értékrendje részének fogadja el, és komoly arccal táncolja vagy énekli. A népi táncnak nem eleme a mosoly, mert a parasztlegény komolyan vette önmagát, táncosát és a táncát, nem mosolygott közben — s ha mosolygott, színérzkedett —, s ha kurjongatott, ezzel azt jelezte: ilyen ember vagyok én, nézzetek meg és vegyetek komolyan, mert én is komolyan veszem önmagam, még ha mulatok is. S a népdalokat sem lehet mosolyogva dalolni — de még a műdalokat sem énekeltük soha másképp, csak komoly arccal — mert így követelte az emberi önmegbecsülés. S azért van, hogy csak azok a népi táncok fogják meg az embert, amelyeket öregek táncolnak vagy nagyon rutinos — hivatásos — fiatalok, akiknél azonban már nem a tánc őseredeti embersége és méltósága fog meg, hanem a színészi teljesítmény nagyszerűsége, a túlhajtott ritmus természetes szuggesztív ereje. De ha öregek táncolnak — még ha nehézkesen is —, ez mindig megfog, és úgy érezzük, hogy mély kútba nézünk, melynek mélyén, a víz tükrén emberi értékek ragyognak.

— du —