Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - HAGYOMÁNY - Katona Imre: A modern társadalom és a néphagyomány
tosodását, összekötötték őket a nemzetközi munkásmozgalommal, ugyanakkor közelebb vitték a tömegeket a művészetekhez, a hivatásos irodalomhoz. Polgári fejlődésünk felfelé ívelő szakaszán a paraszti tömegek társadalmi aktivizálódásával párhuzamosan művészi alkotótevékenységünk is bizonyos fokig megélénkült: a korábbi művészeti formák egy része (zene, tánc, költészet, díszítőművészet) kiteljesedett; eszmeileg fokozódó, de korlátozott tudatosság és realizálódás, formai szempontból pedig egyes műfajok (dal) tökéletesedése, mások (ballada) lassú elhanyatlása, 111. sokféle átmenet jelentkezése figyelhető meg. Egy következő fejlődési szakaszban — nagyjából a századforduló évtizedeitől kezdve — az időközben felbomlott parasztság egyes csoportjai más-más ütemben és eltérő módon ugyan, de fokozatosan hátat fordítottak a hagyományos formáknak. Csökkent a szóbeli művészet általános jelentősége, fokozottabban érvényesültek az irodalmi hatások. A népzene-néptánc nagyrészt átadta helyét a kispolgári-parasztpolgári, majd városi (polgári) termékeknek, az egyes népköltészeti műfajok közül a ballada végképp elhallgatott, még a mese és főként a dal bizonyult valamelyest szívósabb életűnek. A mese is visszaszorult azonban a gyermekszobákba vagy az írástudatlan, ill. szóbeli kultúrában kényszerűen megrekedt dolgozó tömegek közé. A lírai dal még elkísérte a magyar népet az első világháborúig, utána azonban már csak emlékezetbeli hagyománnyá vált. Hazánk szocialista átalakulása pontot tett e történelmi folyamat végére. Naiv dolog volt tehát azt várni, hogy új, szocialista viszonyaink között a népköltészet megújul, hiszen már évtizedekkel korábban csaknem teljesen visszaszorult. A mai társadalmi mozgás már nem folklór, hanem irodalmi szinten tükröződik, s ezt a folyamatot még a jó szándékú rigmusköltészet sem tudta megállítani. Aligha lehetne a mai felemás igaz történeteket, élményelbeszéléseket, adomákat és vicceket minden további nélkül szóbeli művészetnek nevezni. Ha pl. a bemutatott nagyszabású epikai műfajokra, a hősdalra, balladára vagy akár a népmesére gondolunk, vagy a mai „műfajok" hőseivel szembeállítjuk a nép hőseit, a társadalmi konfliktusokat, azok korábbi népköltészeti ábrázolását és általában a műfaji gazdagságát, a költői eszközök finom csiszoltságát, aligha lehet kétséges ítéletünk: a mai szóbeliségben már csak törmelékműfajok élnek, a nép- költészet szinte anakronisztikussá vált, árnyéka önmagának. A nép szellemi erői más, magasabb szintre tevődtek át. És ez így is van jól! A népköltészet remekel nincsenek azonban feledésre kárhoztatva: gyűjtötték őket elődeink a lehetőség szerint, gyűjtjük őket mi is. A tudományos értelmezés, művészi feldolgozás során bekerülnek a mai szellemi vérkeringésbe Is. Miként a felnőttek többsége szeretettel gondol vissza gyermek- és ifjúkorára, megőrzi élményeit, megértéssel szemléli emlékeit, így tekint a modern társadalom is a régi néphagyományra, különösen a legrégibb művészetre: a népköltészetre. Lehet-e feledni, lehet-e nélkülözni a népdalok tömör formaművészetét, a népmesék utolérhetetlen báját, a néptáncok perdülő frisseségét?
