Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - HAGYOMÁNY - Katona Imre: A modern társadalom és a néphagyomány

Jóval vitatottabb a dalszövegek verstani fejlődésének útja. Az epika régiesebb maradhatott, nem fejlesztette ki a versszakot, a lírában viszont az említett zenei hatással egyidejűleg jelentkezhetett a két-, majd négysoros versszak, négyütemű, esetleg már végrímes sorokkal; mivel rendszerint zeneileg és tartalmilag is a 3. sor tért el legjobban, a legkorábbi rímképlet talán az a a x a lehetett. A szövegek alkalmazkodó rit- musúak voltak; nem valószínű, hogy a szótagszám már ekkor kötött lett volna, így az „ősi“ nyolcas romantikus elképzelése magától elesik.

A feudalizmus időszaka a magyar népköltészet utolsó virágkora. E hosszan tartó történelmi korszakban a termelés módja és a társadalom szervezete gyökeresen átalakult ugyan, de kis közösségek továbbfejlesztették a folklórt, s épp ez az egyik alapvető oka annak, hogy megmaradtak az előző korok hagyományai is, és új formák is szép számban tűntek fel. A magyar népköltészet végső formájában — ahogyan mi ismerjük

— feudális jellegű paraszti költészet.

A magyarság hosszan tartó, súlyos külső és belső küzdelmek, súrlódások után illeszkedett be feudális európai környezetébe: áttért a földművelésre és a keresztény ideológiára; kialakult a hierarchikus osztálytársadalom. Eközben szélesre tárult a kapu Európa felé: elsősorban a szláv és a német szomszédság, de kezdetben Bizánc, később a francia hatás is termékenynek és maradandónak bizonyult, s ugyanakkor a magyarság is — mindenkori történelmi súlyától függően — hatott környezetére, és segített átszínezni a szomszédos népek műveltségét és költészetét. A magyar népköltészet egészséges szintézist alakított ki a keletről hozott és az itt kapott költői hagyományból, s arra is futotta ereje, hogy új népköltészeti formákat alkosson. Az európai hatás elég egységes, a feudalizmus időszakában keresztény ideológiai köntösben jelentkezett; nálunk is kialakult a latin nyelvű írásbeliség, majd újabb korokban kibontakozott a magyar nyelvű irodalmi élet; ettől kezdve a műköltészet hatása is mind számottevőbb, és olyan mértékben fokozódik, ahogyan közeledünk a mához: megsokasodnak a félnépi, átmeneti formák is, arról egyrészt a kéziratos énekkönyvek, utóbb pedig a ponyván megjelent művek tömege tanúskodik.

E bonyolult, sokoldalú hatás és kölcsönhatás a közvetítők változatos figurái, típusai közreműködésével valósul meg, koronként és műfajonként változik a kép. A nagyobb lélegzetű hősepika differenciálódása után tűnik fel a valósághoz hű történeti ének, história, siralom stb., ill. a népiesebb ballada, monda és egyebek. A hősdalok énekmondója, a történeti énekek költői, a históriások stb. hivatásos előadókként vándorolnak udvartól udvarig, sőt országhatárokon keresztül-kasul és mellettük ott él a különböző mulattatok népes serege (regösök, hegedősök, lantosok, igricek stb.); kései utódaik a deákok. A közös nyelv ellenére sem valószínű, hogy a hivatásos énekesek által előadott epikai alkotások éppoly népszerűek, ismertek lettek volna, mint pl. a prózai monda, mese, ballada vagy a lírai dal. Adatok híján ma már természetesen nem mindig tudjuk eldönteni, hogy a kifogyhatatlan bőségben áradó epikus témákat milyen műfajok dolgozták fel, egy-egy kedvelt történet valószínűleg többféle megfogalmazásban is elhangzott, sőt korszakokon áthúzódva nemzedékek hosszú sora öntötte ezeket újabb és újabb formákba.

A honfoglalás utáni időszakban a hősdal átmeneti továbbélésével számolhatunk, talán a területhódítást és a kalandozások eseményeit még ezek dolgozták fel; (Almos eltűnése, a fehér ló „mondája“, Lehel és Botond vezér kalandja stb.); az egyébként meglehetősen elutasító álláspontot valló Anonymus két sort idéz is ezekből, sőt a csataleírások közhelyeit Is e kései hősdalokból meríti. A középkori feudális harcokról, a betörő ellenség elleni küzdelmekről, pokoljárásról és egyéb vallásos jellegű témákról már történeti énekek, históriák és legendák szólhattak; az előbbiekre a Szabács viadaláról szóló ének, Toldi históriája, Tar Lőrinc pokoljárása és általában Tinódi művei a példák. Ezzel azonban már meg is történt az irodalomba való felemelkedés, „lent“ maradtak továbbra is a prózává oldódott mondák, kisebb epikus történetek, részben a legendák is és természetesen a mind népszerűbb ballada.

Időközben megváltozott az idealizált epikus hős típusa is, habár általános vonásait tekintve korszakokon át is kimagaslik alakja (kiváló testi és szellemi tulajdonságok, hősiesség, halhatatlanság stb.). I. László király pl. egy személyben még nomád hős, lovagkirály és csodatevő szent is, aki testben és lélekben különb mindenkinél; Toldi és Kinizsi a nagyerejű népi hősök nemzetközi típusának magyar megfelelői, a fejedelmi