Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - HAGYOMÁNY - Katona Imre: A modern társadalom és a néphagyomány

dot tükröző csillagos ég átalakult csaták színterévé, ahol lovasok robogtak a hadak útján és ahonnan az úr nyilával lőtte le a vétkes embereket (villám), békéje jeléül pedig kitette íját az égre (szivárvány). A nomádok az egész világmindenséget a Földre boruló nagy sátornak képzelték, melynek nyílásai az égitestek és a csillagok; a földi sátor körül pedig a földkupacban vagy a sátorcövekben tartózkodnak az őrző szellemek. Talán még a mesebeli kacsalábon forgó vár is a sátortartó karó emlékét őrzi; mindenesetre népmeséink táltoslova inak küzdelme, a táltoskancák tejében való fürdés, a mesehős párnára ültetése, az oly közkedvelt és gyakori sárkánnyal vívott párbaj és megannyi más motívum is erre az időkorszakra vezethető vissza.

Nomád korszakunkban is eleven életet éltek még a mítoszok, melyek közül egyikmásik minden bizonnyal énekelt-verses formát ölthetett. Régi rétegükben megtalálható egy erős ragadozó által elejtett szarvas vagy ló története, melyet később természeti jelenségek magyarázataként fogtak fel; képviselve vannak a tűzzel kapcsolatos mitologikus történetek is (a tűznek különben a tisztulásban volt nagy szerepe); felmagasztosul a titokzatos, szinte már szentként tisztelt kovács alakja; ő volt a nomádok legfontosabb mesterembere.

E korban mindamellett a tulajdonképpeni hősepika állott a népköltészet tengelyében. Az epikai történetek az időtlen időktől kezdtek a valóságos kategóriákba áttevődni, hősük is „elemberiesedett“: már e nomád költészetben meglehetett pl. a feleségszerző útra induló hős története, mert később népmeséinkben találkozunk vele; ezenkívül a leányrablás, a hőstettek elmesélése és dicsőítése kaphatott legtöbb helyet. Az epikus hős, a nomád bátor, szintén közösségének inkarnációja; akár a természeti erőkkel, akár az ellenséggel küzd is, törvényszerűen övé lesz a győzelem. A nomád hőst és a lovát szinte égig magasztalják, egyben tipizálják, idealizálják és heroizálják. Az epikus témák közt később már helyet kaphatott a népi származású hős és a fejedelmi kíséret közti fegyveres harc is, majd a nagy epika lassanként történeti jellegűvé vált.

Ennek az epikus költészetnek hősmeséinktől eltekintve alig maradt valami nyoma. A szarvasüldözés, a leányrablás, a vérszerződés és a fejedelmek (Almos) égi származásának mondája mind megannyi epikai téma lehetett. Ennél biztosabbat mondanak azonban a magyar népballadákban megőrzött olyan motívumok és formulák, melyeknek legközelebbi párhuzamait török és különféle belső ázsiai ill. szibériai nomád népek hősköltészetében találjuk meg. Kerekes Izsák balladája pl. teljes egészében hősdalbál alakult át, aktualizálódott korról korra; hősepikai motívum az elevenen elégetett hűtlen asszony, a gyermekeit ellenség martalékául hagyó anya, továbbá a következő balladai formulák: — A fejinéi fölkelt ragyogó napvilág, a lábánál fölkelt tündöklő holdvilág; — Egy elémentében gyalogösvényt vága, Visszajövetében szekérutat nyita, s végül: — Vérem a véreddel egy patakot mosson!...

A korabeli alkalmi líráról talán még az epikánál is kevesebbet tudunk: mindenesetre számolhatunk a bölcsődalok, siratóénekek, lakodalmi dalok, táncdalok és a szerelmi dalok meglétével. Egyetlen sor vagy utalás sem maradt ugyan fenn, de megfelelő népköltészeti párhuzamok alapján valamelyes képet mégis kaphatunk. A szerelmi dalok pl. valószínűleg kettős felépítésűek voltak: a lelkiállapot kifejezésére természetből vett képet vettek segítségül, a természeti kép és a lelkiállapotra való utalás külön- külön sorba került, önálló mondatot alkotott, s ezzel adva volt a versszak kimunkálásának lehetősége. A — Zörög a kocsi, pattog a Jancsi... kezdetű lakodalmas dalunk és a — Meg kell a búzának érni... kezdősorú szerelmi énekünk, és több más, hasonló dal is szinte megtévesztésig hasonlít néhány cseremisz és csuvas népdalra.

Népzenénk népvándorláskori fejlődéséről jóval többet tudunk, bár a kutatások itt sem lezártak még. Népdalaink ún. régi stílusú rétege, a magyar dallamkincsnek kb. egy tizede, pentaton és kvintváltó szerkezetű. A félhang nélküli pentatoniát általában török, ill. belső ázsiai örökségnek tartják, a kvintváltás esetleg belső fejlődés eredménye is lehet. Mindemellett a pentatonia világjelenség, többek között megvan Európa népzenéjének régibb rétegében (pl. a gyermekdalokban) is; de a pentatonia önálló zenetörténeti stílus is, és önmagában elég rétegezett és tagolt, lehetséges benne idő- és térbeli elhatárolásokat tenni. Mivel magyar viszonylatban napjainkig fennmaradtak régi stílusú népdalok és az új stílus is az előzőnek szerves folytatása, joggal tarthatjuk tehát népzenénk régi rétegét honfoglalás előtti, ún. keleti örökségnek.