Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - HAGYOMÁNY - Katona Imre: A modern társadalom és a néphagyomány
már csak negatív adat utal korábbi fontosságára: a valószínűleg tabuként tisztelt nevét időközben elfeledtük, s ma már a szláv medve szóval nevezzük meg. (Egyébként az általános jelentésű farkas és szarvas szavunk is hasonló eredetre u*al.) A társadalmi-történelmi fejlődésnek szintén alávetett totemizmus egyik kései maradványa lehet a turulmonda Is. A régi világkép és társadalom maradványait őrizték a magyar népmesék is, ámbár nemzetközi elterjedtségük és többszörös átrétegződésük miatt ma már nehéz e rétegeket lefejteni. Némely mesénkben a Világ lapos korong, szélén összeér a ráboruló éggel, emlékét a következő mesei formulák őrzik: — Hol jársz itt, ahol a madár sem jáf? Hol jársz itt, ahol a madarak is térden állva isszák a vizet? (Vagyis a világ végén. A madarak egyébként nagyon jelentős szerepet töltöttek be ősvallásunkban: ilyen pl. a lélekmadár hite, amely a halottak vagy a sámánok lelkét repíti; a lélekmadárral kapcsolatos a Tejút legrégibb története is.) Népmeséinkben őrződött meg a Világ függőleges tagoltságának emléke is: a hős égig érő fán felmászik a másvilágra, vagy egy lyukon keresztül leereszkedik a föld alá; mindkét helyen teljesíti feladatát. Meséink telítve vannak animísztikus maradványokkal és egyéb „történelem előtti“ elképzelésekkel. Talán e régi réteghez tartozik mesekezdő formulánk is: — Hol volt, hol nem volt..., s egy valamivel későbbi, feltehetően matriarchális nyomokra utaló mesebeli köszöntés is: — Jó estét, öreganyám! — Jó estét, fiam! Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert kilencvenkilencnek karóban a feje, te lettél volna a századik! A verses nagy epika már az ugor korszaktól kialakulhatott, és lényegében a vogul hősdalokhoz lehetett hasonló. Még ma sem tudunk semmi bizonyosat arról, hogy az egyébként oly gazdag emlékanyaggal képviselt táltoshagyomány (sámánizmus) megvolt-e ebben a korban vagy sem? Mindenesetre a sámán szarvasagancsos fejdísze, az említett mesebeli égig érő fa, s talán a táltosparipa is, amely a sámán hátasállata lehetett, továbbá a révület szavunk mind a sámánizmus korai jelenlétére vallanak. A finnugor verselés is a beszédritmusra, a hangsúlyra épült, élete korai szakaszán nem annyira ütemekről, mint inkább tagokról beszélhetünk: amikor tehát nagyjából egyforma hosszúságú, de nem egyforma szótagszámú szólamok követik egymást, mint amilyen pl.: — Porka havak / esedeznek / de hó reme I róma J t Nyulak, rókák / játszadoznak / de hó reme / róma /. A további fejlődést tekintve többféle rendeződési elv is elképzelhető: a gazdagon fejlett gondolatritmus, az ismétlések különböző formái feltétlenül hozzájárultak az egyszerűbb sorképletek és rímbokrok kialakítááshoz; versszak azonban ekkor még bizonyosan nem volt. Népzenénk legrégibb rétegét sem sikerült megnyugtatóan kimutatni. Annyi bizonyos, hogy a pentatonia nem finnugor, hanem későbbi örökség; a rögtönzött, kötetlenebb ritmusú és kis hangterjedelmű dallamok lehetnek a legrégibbek, mint amilyenek pl. a vogul hősdalok, vagy a magyar siratok, regösénekek és gyermekdalok dallamai. A végleges választ mindenesetre a további kutatásoktól várhatjuk. A vándorlás korának népköltészetére vonatkozólag már nemcsak szóbeli, hanem későbbi időkből való írásos forrásokkal (középkori gestáink, legendáink és krónikáink) is rendelkezünk, jövevényszavaink között jól elkülöníthető a bolgártörök nyelvi réteg is. Mindez a nyelvi és költészeti emlékanyag önmagában is hatalmas változásokat tükröz: a halász-vadász-gyűjtögető nemzetségeknek állattartó, részben már földművelést is folytató nomád néppé ötvöződését. A nomadizmus fejlettebb fokán a patriarkális- despotikus államban a köznéptől élesen elkülönült a legfelsőbb vezetés, és mind markánsabb vonásokkal jelentkezett a nemzetségi arisztokrácia is; e folyamattal párhuzamosan tagolódott a népköltészet is: egyrészt új munka- és szertartási dalok jelentkeztek, másrészt még nagyobb hangsúlyt kapott az epika is; ismét átalakult az egész képzelt és festett világ, sőt az ekkor még arisztokratikus írásbeliség is megjelent: ez a rovásírás. E nomád korban az előzőleg még csak embrionálisán jelentkező dualisztikus képzetek is határozottabbakká váltak, és egyben a társadalom kezdődő hierarchiájának megfelelően rétegeződtek is. Az égi istenek, ill. a föld alatti ördögök több rétegben helyezkedtek el egymás fölött és alatt; megsokasodtak a földi közvetítők (táltosok, javasok, orvosok) és gonoszok (boszorkányok, bűvösök, bájosok) is. A korábban vadász életmó-
