Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - Zsilka Tibor: Műközpontúság és szövegslemzés
Természetesen a hibák nem mindig közvetlenül a módszer alkalmazásából adódtak, hanem abból, hogy a módszert idővel rosszul alkalmazták. Lassan-lassan a biografikus adatoknak olyan jelentőséget kezdtek tulajdonítani, hogy azok vizsgálata, kutatása háttérbe szorította a mű iránti érdeklődést. Ez az egyoldalú orientálódás olykor odáig fajult, hogy az irodalomról szóló írások az írók életének pletykatárát tartalmazták sokszor, s a szerzők a mú magyarázatáig, elemzéséig el sem jutottak. Bármennyire is meglepőnek tűnik, itt mogkockáztatjuk azt a nézetünket kifejteni, hogy az irodalomtudományban az írók, az alkotók életrajza a leginkább mellőzhető faktor. Ennek bizonyítására konkrét példákat is felhozhatunk: a gyermek például rendszerint nem ismeri, esetleg meg sem jegyzi a szerző nevét, az alkotás mégis maradandó élményt nyújt számára. (A Tarzan-könyvek szerzőjéről mindmáig vajmi keveset tudok, bár gyermekkoromban ezek a könyvek nyújtották a legmaradandóbb élményt számomra.) A tévénéző vagy a rádióhallgató sem mindig tudja, kinek a művét sugározzák, a közvetített tévéfilm, novella, stb. így is lebilincselően hat rá. És persze a néző, a hallgató saját élményén keresztül a műsort szubjektíve értékesnek tarthatja. Hangsúlyozni szeretnénk: szubjektíve, mert nem biztos, hogy objektív értékelési kritériumok felhasználásával, alkalmazásával is hasonló eredmé - nyékét kapnánk. S itt fel kell vetnünk egy újabb kérdést: értékelhetjük-e az alkotást aszerint, hogy milyen hatással volt ránk, milyen (olvasói) élményt nyújtott számunkra? Esetleg olyan alapon, hogy az alkotás mennyire közkedvelt, népszerű az olvasók között? Ez az előbbinél jóval bonyolultabb kérdés, mert hiszen az értékelő szakemberek, a kritikusok is — bármennyire is objektív kritériumok segítségével igyekeznek értékelni — először olvasóként „rágják át“ magukat az irodalmi alkotáson. Az alkotás értékének igazi fokmérője tehát mégis az olvasó, mert hiszen kivétel nélkül mindenki, aki a szépirodalmi alkotást elolvassa, információ-átvevőként viszonyul a műhöz — a hírforráshoz. Mégsem lehet csupán ilyen alapon, intuitív megérzésünk segítségével kimondani a végső ítéletet egy-egy könyvről. így ugyanis jelentéktelen műveket túlértékelhetünk, s jelentőseket elvethetünk. A „tetszik — nem tetszik“ polaritásra épülő értékítélet túlságosan egyszerű és szubjektív kritériumnak bizonyul ahhoz, hogy a jelenkori tudományos igényeknek és követelményeknek megfeleljen. Ezek szerint a szépirodalmi alkotások értékelésekor nem elégséges a következő szempontnak és kritériumnak a merev betartása sem: Itt persze le kell szögeznünk, hogy az olvasó felől végzett értékelés két különböző aspektus alapján történhet. A kritikus vagy egyéni (olvasói) élménye alapján bírál, vagy a közösség, a társadalom véleményét, egy-egy alkotásról vallott nézetét fogadja el kritériumnak, értékelési szempontnak. Az egyiket egyéni (szubjektív), a másikat irodalomszociológiai (társadalmi) beállítottságú értékelésnek, illetőleg kritikának nevezhetjük. Talán mondanunk sem kell, hogy mind a kettőnek megvannak a sajátos és jellegzetes buktatói. Az irodalomszociológiai beállítottságú értékelés veszélyéről közismert példák is meggyőzhetnek bennünket. Katona József Bánk bánját csak a szerző halála után fedezték fel és ismerték el, vagyis a tragédia nem közvetlenül megszületése után vált népszerűvé, a társadalmi közösség által elismert alkotássá. Ugyanakkor a közösség körében olyan alkotások válhatnak népszerűvé, amelyek egyáltalán nem esztétikai értékeiknek köszönhetik a közönségsikert. Érdemes feleleveníteni például azt, hogy a „jó“ és a „rossz" könyvek olvasásával kapcsolatosan miről tanúskodnak B. Berelson amerikai szociológus felmérései. Ha a „jó“ könyvek közé az ismert klasszikusok és nagyrabecsült kortárs írók műveit (pl. Hemingwayéit) számítjuk, akkor az olvasóknak csupán 10—15 °/o-a olvas „jó“ könyvesz M M O
