Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - Zsilka Tibor: Műközpontúság és szövegslemzés
Zsilka Tibor Az irodalomtudomány tárgya maga az irodalom. Ezzel a meghatározással kezdődik úgyszólván minden irodalomelméleti bevezető, s mégis csak az utóbbi időben kezdünk rádöbbenni, hogy e deklaratív meghatározás ellen sokkal gyakrabban vétünk, mint gondolnánk. Először is szükséges felvetni a kérdést, hogy mi szükséges az irodalmi élet létrejöttéhez, illetve létezéséhez? Az irodalmat, az irodalom létét a társadalmi közösségben három tényező determinálja: a) a szépirodalmi alkotás megteremtője, megalkotója, vagyis a szerző; b) maga az alkotás, a mű; c) az olvasó, pontosabban az olvasóközönség. Természetesen mindhárom tényezőnek speciális szerepet tulajdoníthatunk, de azért az alkotás, a mű elsődlegessége aligha vitatható. Ennélfogva a mű központi helyet foglal el az irodalmi életben; s a három komponens között fennálló viszonyt így lehet egyszerűen és kézzelfoghatóan érzékeltetni: Amint látjuk, a centrumban, a séma közepén a mű áll, ami annyit jelent, hogy az irodalomtudomány érdeklődésének középpontjába szintén az alkotást kellene i helyeznünk. A gondolatmenetet még kiegészíthetjük azzal, hogy az irodalomtudomány primér, mindent háttérbe szorító feladata a szépirodalmi művek vizsgálata, elemzése, értékeik hozzávetőleges meghatározása. Igen ám, csakhogy a szakemberek nagy hányada sincs mindig tisztában az alapkövetelményekkel, vagy legalábbis nem mindig respektálja őket kellően. Ez az egyik oka a jelenkori irodalomtudomány válságának. Persze, a válság egyáltalán nem újkeletű. Már az orosz formalisták felvetették, hogy az ún. akadémizmustól terhelt irodalomtudomány más tudományágak — így például a történelem, a közgazdaságtan, a szociológia, a lélektan stb. — konglomerátumává vált. Sajnos, ezek az ismertetőjelek az ötvenes években nálunk az irodalomtudományban még jobban elszaporodtak, s azóta is károsan hatnak e tudományág fejlődésére. A legnagyobb veszély azonban mindmáig az ún. pszichologizmus ban rejlik. A lélektan hosszú évtizedeken keresztül despota módjára szólt bele minden társadalomtudományi diszciplínába, hatáskörébe vont mindent, ami szigorú egzaktságával nem tudott ellene védekezni. Igaz, helytelen lenne tagadni, hogy a pszichológia egy bizonyos időszakban korszerű módszerekkel vértezte fel az irodalomtudományt is, de a századunkban elburjánzó túlzások és túlkapások hatásai, káros következményei is közismertek. A lélektan hatására jött létre és szaporodott el az ún. genetikus műelemzés is. A szakember figyelme a művet kiváltó indítóokok felé irányult, s ezek megfejtéséhez, pontos kimutatásához szükséges volt nyomon követni az írók életét, életrajzát. A szellemtudomány jelentős képviselői az író élménye felől igyekeztek magyarázni az irodalmi alkotást. Az effajta műelemzés alapjául ez a viszony szolgált: sz M O műközpontúság és szövegelemzés
