Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - Gágyor Péter: Hazamegyek
Mikor apám még élt, háromhetenként jártam haza. A diákszálláson tizennégyen utáltuk egymást egy szobában. Talán ezért volt a hazautazás ismétlődő szép élmény számomra. Az utolsó négy falu nevét a vonat zakatolásához igazítva ismételgettem egészen Szetéig. Onnan még ötvenszer kellett elmondanom a magyarországi oldalon látszó utolsó falu nevét: Tésa, tésa, tésa .. . apám azt mondta, hogy innen származik a családunk ... tésa, tésa, tésa..., és megláttam a templomtornyot. A tornyunkat mindig én láttam meg elsőnek az utasok közül. Minden pillanatot ünnepnek éreztem. Minden, ami itthon szürkére kapott, ismerős volt, a viszontlátásnál gyönyörű, tiszta ragyogással villogott ... Minél közelebb kerültem a házunkhoz, annál jobban siettem. Amikor beléptem a kapun, már-már fuldokolva kiáltottam: Hazajöttem, itthon vagyok. . .. Apám temetésén még nem voltam annyira felnőtt, hogy magamat sirassam. Akkor még nem sejtettem, hogy magával vitte a kulcsot, amit gyermekkoromban annyiszor éreztem a tenyerében. Markába szorította, úgy vitte el — s most a bezárt kaput nem lehet kinyitni. Albérletek A nagyvárosban a hajnali villamosok az emberfejek helyén hamuskannákat cipelnek. Az én gyerekarcom is összetört, és nem tűnik fel a villamosokban összezsúfolt fejek között. Olyan lett, mint azok az arcok, amilyeneket otthon csak a temetőben láttam. Itt a sivár hajnalok az arcokra gyászt ragasztanak. Az emberek nem tudnak hazamenni, mert a lakásokban csengetnek a villamosok, és az ajtók előtt fékező autók sikoltanak. A nagyvárosban senki sem törődik senkivel. A nagyvárosban nem tudtam hova hazamenni — a magánytól lettem felnőtt ......Otthon a kapunk előtti tíz-húsz métert futva tettem meg, hogy hamarább otthon legyek. A nagyvárosban egész nap futva menekülök, mégsem érek haza. A szobában, ahol a sűrű éjszakáktól menekülve várom a reggelt, a kripták hidege riaszt. Itt az albérleti szobában a falakon nő az unalom, és bebújik a könyvekbe is. A csend hangos és elfoglalja az egész szobát, s a lakót kilöki, kitaszítja csavarogni a kokszkérgű utcákra. A nagyvárosban már én sem törődöm senkivel. Az albérleti szobához sötét folyosó vezetett. A dohos lépcsőház aljában mindig nyirkos volt a föld. A lépcsők alatt lakott egy vén koldusasszony. Odúját papírokkal tömte ki, hogy ne fázzon. Amikor bemászott az odúba, úgy susogott a sok papír, mint amikor a felhők szeretkeznek. Ha egyszer rágyújtottam volna a vackát — életében legalább egyszer meleg s fényes lett volna otthona. .. . Karácsony estéjén, a szeretet ünnepén hiába kotorásztam a zsebemben — nem volt nálam gyufa. Szállodák Ha szállodába megyek, megvárom, míg besötétedik. Ilyenkor világítanak az ablakok, az ember azt hiheti, hogy haza megy. A kulcs karikáján, amit a portástól kapok, fakörte lóg. Amikor a szobám ajtaját kinyitom, vigyázok rá, hogy a fakörte a kezemben maradjon, és ne kopogtassa meg az ajtót... Félek, hogy a kopogás után valaki azt kérdezné az ajtó mögül, hogy kit keresek én, az idegen, aki egy éjszakára haza akar menni. A szobában meztelen bútorok és kopasz szőnyegek. Az ablakon idegen függöny és drapéria. A szekrény minden polcára rakok valamit. Az asztalra újságokat teszek, a fürdőszoba üvegpolcára a fogkefét. Leülök a székekre és az ágy szélére ... Vacsora után, mikor újra a szobámba megyek, minden ismerősebb, sajátabb, már egyszer minden találkozott velem — hazaértem.
