Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - Gágyor Péter: Hazamegyek
Gágyor Péter hazsMnetjyete Sarokház A házunk az utca végében állt. Faláról nagy foltokban hiányzott a vakolat. A felnőttek azt mondták: „a háborútól van“. Akkor minden ház falát ilyen foltok éktelenltették. Sok foltos ház volt az utca — foltos házak rengetege pedig a város. E tarka falú házak koszorúja zárta be a világunkat. A foltok, játékcsatálnk sokoldalú díszletei betöltötték a képzeletem üres tereit ellenséges katonákkal, hajóvitorlákkal és barlangbejáratokkal, s a leghűségesebb játszótársak voltak. A ház sarkáról, dacolva a határral, a magyarországi hegyekre láttam. Apám azt mondta, hogy ott szépek az erdők, teli vannak szamócával, s nemrégen még feltűrt gatyaszárral gázolta át a folyót, amikor gombázni ment oda. A legfoltosabb az utcavégi ház volt, a mi házunk. Magas fakapuja kilincsét, amíg ott laktunk, még lábujjhegyről sem értem el. A kapu festése öreg volt, eredeti színére már nem ismert rá senki. Úgy hatott, mintha töredezett szélű lencseszemekkel volna teleragasztva. A csukott kapu előtt kiáltanom kellett, hogy bemehessek ... Mi, gyerekek, gyakran féltünk, mert a foltos falú házak között ijesztett a szürkület. Az utcán hatalmas termetű, nehéz léptű hentesek jártak, szalmatáskájukban horgokkal, késekkel és húsdarálóval. ... Amikor a csukott kapu mögött voltam, éreztem a biztonságot — megmenekültem. Kapunknak nagy nehéz kulcsa akkora volt, mint a kezem. Szürkületkor apám azzal aárta be a kaput, és azt mondta, hogy apró ablakain'kra rácsot tesz. Amikor fejemre tette tenyerét, éreztem, hogy benne van a kemény kulcs. Bent a szobában, az ágy fölött függött szüleim esküvői képe, alatta nyers fafeszület, amit apám a kidöntött határ- sorompó fájából faragott. Együtt úgy hatott a bekeretezett kép és a kereszt, mint egy nagy kulcs, amivel mindent bezárunk. Vaskerítés Oj házunkat magas vaskerítéssel szakítottuk ki a világból. Dróthálóját nagy vaslemezekkel borítottuk be. Ha erősebben fújt a szél, a vaslemezek olyan hangon csattogtak, mintha az ég rekedten dörögne. A nagy vaskaput már csak olyan kis kulcsocska zárta, amilyet minden ajtóhoz lehet kapni a vaskereskedésekben. Apám a bejárati ajtóra „Wertheim“ zárat szerelt, mert a kerítésen át lehetett mászni... Mire a házat 'kijavítottuk és kifizettük, apámnak már nem csillogott a szeme, de ő nem vette észre. Nagyapám sírjára, akit nem ismertem, szép bükkfa keresztet faragott... Néhány hónap múlva ráfestettük apám nevét. A büszke asztalosmester most saját keresztje alatt fekszik. Kár, hogy nincsen túlvilág, mert ezt a tréfát én a földön hiába mondom el, már csak gyászos tiszteletből sem nevet senki. Apám meg jókat mulatna rajta a Jóistennel.
