Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - Bereck József: Szorongás

Bocsáss meg, Aladár! Mea culpa, mea maxima... Na és? Ügy érezte, hogy a bőre egy buta mázos edény szerepét vette fel, s minden, ami a testét alkotja, tompa, nehéz folya­dékká változott. A szíve is fokozatosan elolvadt, akárcsak a meleg vízbe dobott jég­darab. Rohanás közben sem jött rá, hogy tulajdonképpen hová szalad, csak egy-egy pillanatra rémlett fel előtte a raktárépület nagy sárga fala. Minden idegszálával iparkodott meg­kapaszkodni ezekben a gondolatfoszlányokban, mint a fuldokló a mentőövben, pedig szörnyen félt, hogy a mentőöv abban a Pillanatban, amikor használhatóságával bizo­nyíthatná önmagát, csalóka látomásnak bizonyul. Csak aztán tudatosította a rohanása célját, amikor meggyőződött róla, hogy Aladár nem álldogál félszegen szódáspalackjai felett a nagy sárga fal tövében. De akkor már nem tudott megállni, habár néha úgy érezte, hogy egyáltalán nem rohan, sőt, ha akar­na, sem tudna. Még mielőtt egy komor felhő habzó szájjal elnyelte volna a Napot, egy pillanatra látta, hogy a nagy sárga fal hanyatt fekszik a vágóhíd előtt, aztán minden elsötétült, s eső helyett fűrészpor kezdett hullani zajtalanul. Nem sokáig tartott a sötétség és a néma csend. A felvillanó fény cirkusszá varázsolta a világot. Harsogott a fúvószenekar, dübörgött a porond, a rivalda reflektorainak tarka fénynyalábjai ijesztő vitustáncot jártak a nagy sárga falon. Lassan emelkedő, ködszerűen puha páholyból nézte az egészet, az arca nyirkos tapintású volt, csak az ujjai hegyén érzett enyhe bizsergést. Nyugodt, boldog mosoly terült szét érzéketlen arcán, s egyál­talán nem csodálkozott azon, hogy a terebélyes sváb asszonyok milyen játszi könnyed­séggel libegnek a trapézon. Eszter száma is természetesnek tűnt: Ha sokáig merőn nézte valaki, egyszerűen eltűnt, semmivé lett. „Nagyérdemű közönség!!! Hölgyeim és uraim! Szerencsés embereknek vallhatják ma­gukat, mert alkalmuk van látni engem, Kegelhoff Aladárt, a világhírű műlovart és tar­talékos filozófust!!! Nem kérem! Nem Tegelhoff! Ke-gel-hoff, ká, mint... kutya!“ Szenvtelen arccal, kemény érces hangon kiabált, szemén sötét szemüveg, csontos, szikár alakján kifogástalan szmoking. Egy forró reflektor szárnyszegettem hullt a fűrész­poros porondra, amikor katonásan összecsapta lakkcsizmás sarkait, és mélyen meg­hajolt. Aztán felpattant egy telivér arab táltosra, amiről a mutatvány közben kiderült, hogy csak az Öregasszony álmos pofájú macskája, de a lényegen az ilyen csekélység mit sem változtatott. Önfeledten tapsolni akart, de az összecsapott tenyerei semmilyen hangot nem hallattak, sőt, ellenállás nélkül egymásba szaladtak, mintha a csontok között nem izomszövet, erek, inak feszülnének. Közben puha, selymes páholya egyre nagyobb sebességgel emelkedett vele. Még annyi ideje volt, hogy erőlködve lenézzen az arénára, ahol Aladár befejezte a mutatványát, vérpiros rózsát húzott ki a gomblyukából, kecses mozdulattal egy nem létező kisasszonynak nyújtotta, majd szódásüvegből spric­celve felírta a nagy sárga falra: VÉGE AZ ELŐADÁSNAK!! Miután meggyógyult, nem ment el többé szódavízért, a szőlőbe se ment ki a nagy­apjával, hanem azonnal vonatra ült, mert az útlevelét betegsége ellenére sem hosszabbí­tották meg.

Next

/
Thumbnails
Contents