Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - Bereck József: Szorongás

Bocsáss meg, Aladár! Mea culpa, mea maxima... Na és? Ügy érezte, hogy a bőre egy buta mázos edény szerepét vette fel, s minden, ami a testét alkotja, tompa, nehéz folyadékká változott. A szíve is fokozatosan elolvadt, akárcsak a meleg vízbe dobott jégdarab.

Rohanás közben sem jött rá, hogy tulajdonképpen hová szalad, csak egy-egy pillanatra rémlett fel előtte a raktárépület nagy sárga fala. Minden idegszálával iparkodott megkapaszkodni ezekben a gondolatfoszlányokban, mint a fuldokló a mentőövben, pedig szörnyen félt, hogy a mentőöv abban a Pillanatban, amikor használhatóságával bizonyíthatná önmagát, csalóka látomásnak bizonyul.

Csak aztán tudatosította a rohanása célját, amikor meggyőződött róla, hogy Aladár nem álldogál félszegen szódáspalackjai felett a nagy sárga fal tövében. De akkor már nem tudott megállni, habár néha úgy érezte, hogy egyáltalán nem rohan, sőt, ha akarna, sem tudna. Még mielőtt egy komor felhő habzó szájjal elnyelte volna a Napot, egy pillanatra látta, hogy a nagy sárga fal hanyatt fekszik a vágóhíd előtt, aztán minden elsötétült, s eső helyett fűrészpor kezdett hullani zajtalanul.

Nem sokáig tartott a sötétség és a néma csend. A felvillanó fény cirkusszá varázsolta a világot. Harsogott a fúvószenekar, dübörgött a porond, a rivalda reflektorainak tarka fénynyalábjai ijesztő vitustáncot jártak a nagy sárga falon. Lassan emelkedő, ködszerűen puha páholyból nézte az egészet, az arca nyirkos tapintású volt, csak az ujjai hegyén érzett enyhe bizsergést. Nyugodt, boldog mosoly terült szét érzéketlen arcán, s egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy a terebélyes sváb asszonyok milyen játszi könnyedséggel libegnek a trapézon. Eszter száma is természetesnek tűnt: Ha sokáig merőn nézte valaki, egyszerűen eltűnt, semmivé lett.

„Nagyérdemű közönség!!! Hölgyeim és uraim! Szerencsés embereknek vallhatják magukat, mert alkalmuk van látni engem, Kegelhoff Aladárt, a világhírű műlovart és tartalékos filozófust!!! Nem kérem! Nem Tegelhoff! Ke-gel-hoff, ká, mint... kutya!“ Szenvtelen arccal, kemény érces hangon kiabált, szemén sötét szemüveg, csontos, szikár alakján kifogástalan szmoking. Egy forró reflektor szárnyszegettem hullt a fűrészporos porondra, amikor katonásan összecsapta lakkcsizmás sarkait, és mélyen meghajolt. Aztán felpattant egy telivér arab táltosra, amiről a mutatvány közben kiderült, hogy csak az Öregasszony álmos pofájú macskája, de a lényegen az ilyen csekélység mit sem változtatott. Önfeledten tapsolni akart, de az összecsapott tenyerei semmilyen hangot nem hallattak, sőt, ellenállás nélkül egymásba szaladtak, mintha a csontok között nem izomszövet, erek, inak feszülnének. Közben puha, selymes páholya egyre nagyobb sebességgel emelkedett vele. Még annyi ideje volt, hogy erőlködve lenézzen az arénára, ahol Aladár befejezte a mutatványát, vérpiros rózsát húzott ki a gomblyukából, kecses mozdulattal egy nem létező kisasszonynak nyújtotta, majd szódásüvegből spriccelve felírta a nagy sárga falra: VÉGE AZ ELŐADÁSNAK!!

Miután meggyógyult, nem ment el többé szódavízért, a szőlőbe se ment ki a nagyapjával, hanem azonnal vonatra ült, mert az útlevelét betegsége ellenére sem hosszabbították meg.