Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - Suksin, Vaszilij: Egyedül
— De hát akkor most mi lesz? — Az anyja igyekezett úgy beszélni, hogy a hangja ne kérlelő, hanem a lehető legmeggyőzőbb legyen, megértette: ez a beszélgetésük bizonyára az utolsó. — Az ember megy és kér. Nem törik ki a nyelve... — Én mentem. És kértem... — Ismerlek én téged, hogyan kértél te, a te konok fejeddel! Ti csak veszekedni Judtok... — Elég, mama. Az anyja nem bírta tovább, leült a kocsi hágcsójára, és halk zokogásba, majd jajveszékelésbe fogott: — Hova készülsz? Az isten háta mögé ... Hát nekem már egész életemben küszködnöm kell? Miért csak magadra gondolsz, fiam? Ivan tudta, hogy könnyek nélkül nem fog menni a dolog. Ettől sajgott annyira a lelke, szorult el a szíve. S ettől volt olyan borongós a kedve már időnap előtt. — Ne sírj,anyám, nem katonának megyek én!... Dolgozni fogok én ott is. Vigye el az ördög ezt az életet! Mindig csak a könnyek!... Már lélegezni se tudok tőlük... — Elmennék, megkérném. .. nincs neki kőből a szíve, csak mennék vele valamire. Vagy menj el te a felügyelőhöz... Se szó, se beszéd, csak összecsomagolsz, és már utaznál is. Itt van Kolka Zavjalov, tőle is elvették a jogosítványt, de ő elment, és beszélt velük ... Szóból ért az ember ... — Már a miliciára adták az ügyet. Késő. — Elmennél a miliciára is ... — Ho-hó! — torpant meg Ivan. — Te aztán ... — Istenem, istenem. Az egész életemet így kell leélnem. Miért vertél meg ilyen keserű sorssal! Tán megátkozott valaki.. .? Ivan elviselhetetlen lelki fájdalmat érzett. Kiment az udvarra, a kézmosónál megmosakodott, s egy szál ujjatlan trikóban megállt a kapuban ... Végigtekintett a falun. Minden zugát ismerte. Holdas éjszakákon hányszor elfogta a sóvárgás, ezekben a szűk kis utcácskákban...! Az annyira óhajtott keménység, amelyre a szívnek nagy utak előtt szüksége van, valahogy késlekedett. Nem félt ő az utazástól, de kemény szív kell hozzá, meg egy kis vidámság. Valahonnét elősompolygott Gyík, a kutya, s hízelegve körülugrálta, körülnyaldosta Ivánt. — No csak! — Ivan eltolta magától, és bement a házba. Anyja éppen megterítette az asztalt. — Eldolgoznál a sertéstelepen ... Az anyák végtelenül állhatatosak. És gyámoltalanok. — Semmi szín alatt — mondta Ivan keményen. — Rajtam nevetne az egész falu. Tudom én, miért akar ő engem kiűzni a sertéstelepre ...! Csakhogy ez nem fog neki sikerülni. — Istenem, istenem ... ... Megreggeliztek. Anyja mindent belerakott a bőröndbe, majd leült a padlóra a nyitott bőrönd mellé, és megint sírva fakadt. De most már nem jajveszékelt. — Egy évet ledolgozok ott, és hazajövök. Mit szólsz hozzá...? Anyja megtörölte a szemét. — Lehet, hogy addig meg is halok, fiam. — Felnézett a fiára: szeméből szinte csurgóit a bánat, a könyörgés, a remény és a csalódás. — Megkérem őt... Jószívű ember ő. — Mama ... Nekem se könnyű. — És ha lekenyereznénk valakit a milicián? Azt hiszed, nem fogadnák el? De még mennyire! Tán Kolka Zavjalov nem kenyerezett le senkit? Bizony, hogy lekenyerezett... — Ebben az esetben nem tudnánk, hogy ki kit kenyerezne le: én őket, vagy ők engem. Eljött az ideje, hogy búcsút vegyen a kemencétől. Minden alkalommal, ha Ivan hosszabb útra indult, az anyja rábírta, hogy háromszor csókolja meg a kemencét, és azt mondja: „Kemence-anyácska, ahogyan etettél-itattál engem, úgy áldj meg a hosszú útra is.“ S közben minden alkalommal elismételte neki a mondókát, noha Ivan már rég az emlékezetébe véste.
