Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - Suksin, Vaszilij: Egyedül

— Nem kell, de nincs másfél rubeled, hogy pálinkát vegyél rajta. Kéregetni jársz, mint egy koldus... Neki nem kell! Az anyja elsorvadt a munkában. Ördögök.. .. Henye népség. A nap még javában süt, de ők már szaladnak haza a mezőről. Méghozzá traktoron, nótaszóval!... Eh... ilyen munkásokat. A klubokban fütyürészni, ajándékokat csinálni az apáknak ... Ezt tudjátok.

— Nem, olyan élet most már nem lesz, hogy... Egyébként látszatra igazad van, hiszen a ló is dolgozik ...

— Ö szégyell a sertéstelepen dolgozni! És sertéshúst nem szégyellsz enni?

— Nem értesz te ehhez, bátyó — sóhajtott fel Ivan.

— Mi hová menjünk?

— Én csak annyit mondok neked: megcsömörlöttem. Hogyan tovább? Nem tudom. De azt tudom, hogy ez engem nem elégít ki. Én nem tudok félgőzzel dolgozni.

Eh, félgőzzel soha ne-em, ne-e-e-e-em...

Énekelt ismét.

Az öreg nevetett.

— Kelekótya. A feleséged miért hagyott ott? Ittál talán?

— Én nem vagyok ficsúr, apó, én első osztályú flottaspecialista voltam. Hogy miért? .. . Nem tudom. Azt hiszem, csak azért, mert nem voltam ficsúr.

— Mi nem voltál?

— Ezt így mondják . .. Ivan letette a harmonikát a padra, rágyújtott, sokáig hallgatott. Majd váratlanul, tréfálkozás nélkül, valami visszafojtott remegéssel, fájdalmasan azt mondta:

— Az igazat megvallva, nem tudom, miért is élek.

— Meg kell nősülnöd.

— Csodálkozom. Hisz nem vagyok én ostoba. De mivel nyugtassam meg a lelkemet? Mit kér ő, az aljas szajhája tőlem? Hogy lehet az, hogy én ezt nem értem!

— Nősülj meg, nem fogsz gyötrődni. Nyugtod lesz.

— Nem, az se megoldás. Nekem égnem kell a szerelemtől. De hol találsz itt ilyen szerelmet! ... Nem értem: csak egyedül én vagyok-e így vele, vagy mások is, csak ők hallgatnak... Ha hiszed, ha nem: éjszaka töprengek, és olyan kínjaim vannak, hogy ordítani tudnék. De miért?

— Pfuj! — Az öreg megcsóválta a fejét. Teljesen tönkrement ez a nép.

S a nap csöndesen haldokolva meleg nyirkossággá bomlott. Egyre inkább besötétedett. A kertekben fényesebben parázslottak a tüzek, s mind erősebben érződött a levegőben a füst szaga. Az emberek még sokáig fogják hordani a tűzre a harasztot, és sokáig fognak beszélgetni. A hangjuk majd tisztábban zeng, és lassan elülnek a zajok, míg a falu teljes sötétségbe burkolózik. A tüzek a kertekben lassan kihunynak, s valahol egészen közel azt mondja majd egy zengő férfihang:

— No, gyerünk, itt az ideje.

Amilyen csendesen, nyugodtan és szomorúan múlik el az átélt nap, olyan hangosan, fényesen és mozgalmasan kezdődik az új. A kakasok hangja bezengi az egész falut. Az emberek talpra ugranak, sietnek. S mégis elkésnek.

Ivan korán kelt. Kis ideig az ágy szélén üldögélt, s a mennyezetet nézte. Zavaros volt a feje, sajgott a lelke. Hozzálátott az öltözködéshez.

Anyja begyújtott a kemencébe; ismét füstszaggal telt meg a levegő, csakhogy ez másféle illat volt — kéreg szagára emlékeztető, száraz, reggeli illat. Amikor az anyja kiment az utcára, és kinyitotta az ajtót, kintről frisseség áramlott be, ugyanaz a frissesség, amilyet az üvegszínű gyenge jégréteggel bevont pocsolya lehel ki magából, az apró zúzmaragyöngyökkel meghintett rögök vagy a tegnapi kerti tüzek fészke, melyben szürke, langyos és súlyos a hamu vagy a haraszt, amelyet átnedvesített a tavasz, de ha lépked rajta az ember, mégis hangosan zizeg a talpa alatt.

— Elmenjek az igazgatóhoz és megkérjem? ... — szólalt meg az anyja.

Ivan borotválkozott.

— Még mit nem! Ha a lába elé omlanál, az talán megindítaná.