Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - Suksin, Vaszilij: Egyedül

— Bolond vagy te, Vanyka — mondta az öreg. Dolgoznál egy évig a sertéstelepen, és kész... Nem sajnálod az anyádat? Egész életét magában élte le.

Ivan abbahagyta a játékot. Hosszan hallgatott.

— Nem arról van szó, bátyám. Megsértettek. Mit gondolsz, náluk nem akadt volna hely a számomra? Számított volna nekik, ha eggyel több lakatosuk van? Könyörgöm... Az igazgatónak is a begyében vagyok. Néhányszor hazakísértem a lányát a klubból, és máris kétségbeesett. Féltheti is a lányát, elég butuska. Én meg nem vagyok szívbajos. Csináltam volna neki egy szép kis ajándékot. De kár is beszélni erről, mert nem csináltam.

— Hogy a kötényébe vigye haza? Olyan ajándékot?

— Ohüm. Szolid kis ajándékot. Március nyolcadikára.

— Ezt tudjátok ti.

— Szomorú élet ez, bátyó. Miért van ez így? Semmihez sincs kedvem... mint ahogy .. . tanúskodni se volt... Mert egyszer én már tanúskodtam is: A Távol-Keleten, ahol dolgoztam, egy suhanc belevágott a másik arcába, és annak a szemüveg megsértette a szemét. Én meg ülök a bíróságon, és nem tudom megérteni, minek is vagyok ott. Egészében véve ostoba ügy volt. De láttam — hát közöm van hozzá. Teljesen kiborított az a tárgyalás.

Ivan a kertekben lobogó tüzeket nézte, felsóhajtott, s hallgatott egy ideig. — Itt is úgy van. Ülök, és azt gondolom: „Minek vagyok én itt?“ A tárgyalás hosszú volt, de véget ért, én pedig kijöttem. De innét hová mehetsz ki? Sehová.

— Innét csak egy helyre mehetsz, a másvilágra.

Ivan töltött és kiitta.

— Nincs boldogság ezen a földön — mondta, és kiköpött. — Töltsék neked is?

— Tölts!

— Neked érdemes volt élned?

Az öreg hosszan hallgatott.

— A te korodban én nem gondoltam ilyesmire — szólalt meg halkan. — Én három ember helyett dolgoztam, hogy egy kenyeret megkeressek! Ha mind egy csomóba raknám, az egész falunak egy évig lenne mit ennie. Nem volt mikor ilyenekre gondolni.

— Én meg nem tudom, miért dolgozom. Érted? Én is elszegődtem, dolgozom. De ha megkérdezed: „Miért?“ — nem tudom megmondani. Talán csak, hogy telefaljam magam? Nos, mondjuk, telefaltam magam. De mi lesz azután? — Ivan ezt komolyan kérdezte, várta, mit felel rá az öreg. — Mi lesz hát aztán? Valahogy minden lélek olyan hervatag ...

— Túl messzire mentünk — mondta magyarázólag az öreg.

— Te se tudod. A te idődben semmilyen fejlődés se volt, hát meg voltatok elégedve... Ti csak szunnyadoztatok. Én nem tudok úgy élni, ahogy ti éltetek. Nekem valamivel több kell.

— Tölts még — kérte az öreg. Kiitta, s szintén kiköpött. — Százlábúak — mondta hirtelen feldühödve. — Rohangásztok a földön ide-oda, ide-oda, és semmi értelme az egésznek. Elárasztottátok gépekkel a földet, és ... A rákot, azt mi okozza? A benzinetek, a széngáz. Nemsokára gyereket se fogtok tudni nemzeni.

— Ne beszélj.

— Ügy érzik, hogy rosszul élnek, közben pedig állandóan hencegnek. „Fejlő-ő-dés!“ Hát akkor mitől undorodsz annyira?

— Mi hozott ki ennyire a sodrodból? Az, hogy szunnyadozóknak neveztelek titeket? Hát nem azok vagytok?

— Ti meg naplopők. Kifogástalan naplopók. Olyanok vagytok, mint a sáska: neki, az aljasnak, egy fuvarért egy rubel húszat fizetnek... egy nap négy rubelt Is megkereshet, pedig csak kettőt fordul, és már fogja is ki a lovakat. Nekem egy huszonöt sztotyinkát számoltak egy fordulóért, pedig én öt-öt fordulót csináltam, három, sőt négy fogaton. Megkeresed a munkaegységedet, és vársz egy évig, hogy mennyit adnak rá. És egy nagy semmit adtak rá. Ti meg keseregtek: nem tudom, miért dolgozom! Neked havi másfél ezerért nem akaródzik dolgoznod, nekem meg azért a pénzért egy egész nyarat át kellett gürcölnöm.

— Nekem nem kell annyi pénz — mondta Ivan, mintegy felbújtva az öreget. Meg tudod ezt érteni? Nekem valami más kell!