Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - Suksin, Vaszilij: Egyedül
— Ott van — mondta —, a túlsó sarokban. Ránk se hederít. Az öreg bement a házba, kihozta az üveg klsüstlt meg egy darab cipót. S egy poharat is. — Miért nem mondtad mindjárt! — szólalt meg Ivan. — Csak ül és hallgat!... — Teletöltötte a poharát, és egy hajtásra kiitta. — Én az ilyet jobban szeretem, mint a boltit. Olyan ennek a szaga, mint a benziné — nem hagyja sokat gondolkozni az embert. Khm! ... Igyál! Kétszer annyit, mint én. Az öreg nyugodtan ivott, és a cipóból is harapott. — Mint a benzin, igaz-e? — Az ám! — Ivan a tenyerével megpaskolta a mellkasát. — így már lehet élni. Köszönöm, apó. Kérsz-e az enyémből? — s az öreg felé nyújtotta a Pamíros dobozt. Az öreg remegő ujjaival nehezen kikapart egy cigarettát, lassan megsodorgatta, gondosan szemügyre vette, és rágyújtott. — Petya szokott-e írni? — Szokott. Meghalok én nemsokára, Ivan. Ivan csodálkozva nézett az öregre. — Fütyülj rá! ... — Ha fütyülsz, ha nem, egyre megy ... — Az öreg nyugodtan beszélt. — Fáj valamid? Hol fájj? — Sehol. Csak érzem. Ha majd ennyi éves leszel, te is érezni fogod. Ivánt jókedvre hangolta a kisüsti, nem kívánt a halálról beszélni. — Fütyülj rá! — mondta. — Eléldegélsz te még. Klhozzam-e a harmonikámat? — Hozd! Ivan átszaladt az úton, s eltűnt a házban ... S elég sokáig ott is maradt. Végre megjelent a harmonikával, de ismét kedvetlen volt. — Anyám... — mondta, — Sajnálom szegényt... — Szóval mégis menni akarsz? — Hát mit tehet az ember? — Ivánon látszik, hogy épp csak néhány szót váltott az anyjával. — Nem nekem való ez ... Úgy Is frászt ér az egész! Én végigjártam az északi tenger útvonalát... Én elsőosztályú motoros, géplakatos vagyok... Rendben van, egy évig nem fogok vezetni, de igazán nem... Vigye el az ördög. — Kezébe vette a harmonikát, valamit játszani kezdett, majd újra letette. Szomorúság lett rajta úrrá. Nekem se rózsás az életem, öreg. Kegyetlen élet. Ugye, megnősültem a Távol- Keleten. Született egy kislányunk . .. Erre az asszony ravaszul fogja magát, és hazautazik az anyjához Leningrádba. Érted? — Sokszor elmesélte már, hogyan házasodott. — Miért éppen Leningrádba? — Ö a Távol-Keleten a technikum költségeit dolgozta le. De vigye el az ördög. Nem érdekel, csak a lányomat sajnálom. Almomban sokszor itt van velem. — Most hozzá utazol? — Az asszonyhoz?! Hiszen második éve férjnél van ... Szép, fiatal bőr. — Akkor hová? — Egy pasashoz... Bányába. ... Az is lehet, hogy nem örökre. Lehet, hogy csak egy évre... — Tőletek most senkit sem engednek el egy évre. Sokan igen könnyen itt hagyták az otthonukat. — De hát mit csinálnék én itthon?! — kiáltott fel ismét Ivan. Talán a ___talán... Ö rdög vigye az egészet! — Meghúzta a harmonikát, rázendített és énekelt is, erőszakolt vidámsággal, szilajul: — Volt nekem is jeleségem, um — pa — ra — ra — rá! De itt hagyott, milyen szégyen, um — pa — ra — ra — rá Megijedtél, te kígyó? Vége van — így jó ... Az öreg szótlanul hallgatta. — Magam szereztem — mondta Ivan. — Kapásból. Akár egész éjszaka is fújhatom.
