Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - FOLYÓIRATSZEMLE - Dénes Imre: Tracks
TRACKS A Tracks I„Nyomok“, „Csapások"] című irodalmi folyóiratot a Warwicki Egyetem jelenteti meg évente háromszor. Főszerkesztője Neil Powell, szerkesztői John Sutton, Kerry Gill, Peter Lloyd és Graham Pettitt. A kis terjedelmű folyóirat egy-egy száma alig ötven oldal — irodalommal és művészetekkel foglalkozik, s ezen a körön belül főleg a költészetnek szentel nagy figyelmet. A Tracks, véleményem szerint, minden tekintetben kielégíti a mai olvasó igényeit, mind a kivitelezést, mind tartalmát tekintve; az utóbbi szinte meghazudtolja a lap terjedelmét — ötven oldalba hogy is lehet besűríteni ennyi mondanivalót. A kezemben levő szám (1967-es évfolyam) például 6 költő 13 versét tartalmazza, ezenkívül egy rendkívül érdekes beszélgetést Philip Larkinnal, a háború utáni évek egyik legjelentősebb angol költőjével, majd Andrew Robinson tanulmányát hozza Samuel Beckett első regényéről, Graham Pettitt novelláját, K. W. Gransdem tanulmányát a költő és drámaíró W. H. Audenről, Jan B. Gordon recenzióját John Barth egyik regényéről s Ted Walker verskötetének ismertetését; a film világából ezúttal Antonionival és a neo-realista filmezéssel foglalkozik, sőt még egy, a dzsessz jelenét és jövőjét elemző cikknek is helyet tud szorítani, s mindezt magas színvonalon, és nem is dióhéjban! Figyelemreméltó Philip Larkin fejtegetése a modern költészetről. Szerinte ma már nem irányzatokról, csupán divathullámokról beszélhetünk. Jön egy áramlat, amelyben az epikus jelleg válik uralkodóvá, s ezt minden valószínűség szerint a lírai költészet felvirágzása fogja követni. A szatirikus költészetet romantikus, az intellektuálisát a személyes érzelmeket hangsúlyozó versírás fogja felváltani. Philip Larkin ezt természetesen nem nyilvánítja axiómának, de szerinte ezzel is úgy vagyunk, mint a politikával: az ember megcsömörlik a konzervatívoktól, s a munkáspártot élteti, bár emezért sem tud soká lelkesedni. Szerinte csak egy szüntelenül változó, minden tekintetben nagyszerű költészet lehet az, amelyet manapság az emberek még egyáltalán hajlandók elolvasni, bár sokszor még ezt is ingerülten löki félre nemcsak az átlagolvasó, hanem a líra legőszintébb híve is. Larkin szerint a költők aktív állásfoglalása következtében annyira kitolódtak a versírás határai, hogy ezek után visszapillantva T. S. Eliot költészetére, nem is találjuk azt annyira hagyománytörőnek s a mi világunkban merőben idegennek. W. H. Auden, a neves költő arra az elhatározásra jutott, hogy átdolgozza régebbi költeményeit, mert szerinte sok olyan gondolatot, érzést vagy hitet demonstrálnak, amit ő maga sohasem érzett vagy vallott a magáénak. Mindenképpen meglepő ez a véleménye, mert ezáltal — K. W. Gransden legalábbis így látja — Auden lírája sokat veszít eredeti hiteléből, szépségéből, sőt talán kifejezőerejéből is. Gransden szerint a magyarázat az lehet, hogy Auden a versek zömének megírása után kezdett csak sokoldalúan művelt irodalmárrá válni, s ez a tény váltotta ki benne a mostani fordulatot. Auden már a harmincas években is elismert író volt, akkor főleg Christopher Isherwooddal közösen írt antifasiszta drámái s a kettőjük által használt érdekes zsargon emelte ki kortársai közül. Gransden szerint a versek az átdolgozás után nem lettek korszerűbbekké, vesztettek viszont Audenre jellemző anglikán és rituális jellegükből, sőt még az annak idején annyira méltányolt időszerűségükből is. Dénes Imre
