Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - López, César: Végtagok és csonkok
dány) — a gyerekek vihogtak, az asszonyok elhallgathatták őket, szégyenlősen eltakarták az arcukat, csak az ujjak közül mertek leskelődni, a férfiak pedig gyorsan a zsebükbe süllyesztették a kezüket. A vita más irányba terelődött. Egy meglehetősen tompa, távoli dörrenés. Az érkező csonkokból lassan teljes egészében összeállt a test. A vélemények pedig továbbra is különbözőek és ellentmondóak voltak. — Azért szerintem a közegészségügyi, vagy a törvényhozó szervek megtilthatnák az ilyen látványt, nyilvános helyen. Ez pedig itt nyilvános hely. Elvégre azért fizetünk adót és más egyéb illetékeket! Ez mégis csak tűrhetetlen. És még ők prédikálnak nekünk erkölcsről. Nem tudom, hogyan vigyázzunk a jó erkölcsre egy ilyen exhibíció láttán. — Teljesen meztelen! — És micsoda mezítelenség! — Micsoda mód! — Disznóság! — Neked azért tetszik, mi? — Hallgass! — Megérdemelte, hogy úgy járjon, ahogy nem akart. — Valójában nem hiszem, hogy ránk tartozna ez az ügy, annyit azonban le kell szögeznünk, hogy nem kívánatosak a hasonló küldemények családi fészkünkben, meghitt családi köreinkben. A lányainkról van sző, a feleségeinkről, a... no szóval, mindnyájunkról. — Szeretném megjegyezni, hogy a munka tökéletessége — mert, hogy tökéletes, az tény — még nem zárja ki a botrányt. Jó lenne, ha felülvizsgálnánk a nézeteinket, és ha helyesek, rántsuk le a leplet az ilyen szégyenletes és trágár dolgokról. — Nem értem a jelenség törvényszerűségét. Köztudomású, hogy ok és előzetes indok nélkül nincs okozat. így hát most értetlenül állunk a mezítelenség misztériuma előtt. — Így van. — Micsoda botrány! Hoszonnyolcan álltak ott. A gyerekek izgatottan nyüzsögtek az emberi végtagok és csonkok körül, amelyek ott hevertek a kis strandon, az erős napsütésben jól szem- ügyre vehetően. Egyetlen kis darab sem hiányzott. Egy meglehetősen tompa, távoli dörrenés. Senki sem hagyta abba a beszélgetést, senki sem mozdult el a helyéről. Egy dörrenés, Egy dörrenés. Egy dörrenés. Egy dörrenés. Inkább fojtott, mint távoli. Egy dörrenés. Egy meglehetősen tompa, távoli dörrenés. Valamivel később és sok-sok kilométerrel lejjebb a folyóparton egy csendes kanyarban gyűltek össze az emberek. Gyerekek játszottak a fák kellemesen hűvös árnyékában. Néhány éltesebb hölgy utánozni próbálta őket, a szerelmesek pedig kihasználva a kedvező alkalmat, eltünedeztek. S egyszer csak, mintha ismeretlen halak özöne lepte volna el a vizet. Apró sikolyok hangzottak, nagy zűrzavar támadt. Mindenki félbehagyta, amit azelőtt csinált, lassan, óvatosan megközelítették a partot. Lágyan lebegő mozdulatokkal, huszonnyolc különböző méretű és színárnyalatú lábfej utazott a vízen. Huszonnyolc lábfej lábszár és törzs nélkül. Még nem lehetett pontosan megállapítani, melyik anatómiai oldalra tartoznak ezek a csonkok. Kis idő múlva ugyanúgy lebegve, s a víz sodrától egymást lökdösbe, megjelent a másik huszonnyolc láb is, az előbbiek párjai. Nagy volt a megrökönyödés.
