Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Varas, Jósé Miguel: A juh túró

mindig túl sokat törődtél ilyen apróságokkal“ — mormogta fejét rázva Peňa ezredes —, „te mindig ilyen voltál. Emlékszem, az iskolában is az Akadémia után. Én nem. Soha! Én még akkor sem szólnék, ha egy pofa kartonpapírt rágna mellettem.“ — Apámnak a gúny bogara ült a szemében — „Nos, éli meg ilyesmin feldühödöm. Ha példának okáért meglátok valakit a közelemben ... mondjuk követ rágcsálni, kell, hogy mondjak neki valamit. Hiába no, nem tudok ellenállni.“ — „Követ..“ — ismételte ellenszenvvel az ezredes. Böffentett és megvető arcot vágott. Aztán folytatta: „Szeretsz túlozni. Mindig is szerettél. Szőrszálhasogató vagy, és eltúlzod a dolgokat. Én kartonról beszélek, te meg kőről. Mintha egy és ugyanarról a dologról lenne szó. Ez kizárt dolog.. “ — Elgondolkodott, szemei majdnem lecsukódtak. Szemmel láthatóan himbálta a testét. Túródarabkák voltak a szája körül és az orrlyukaiban is.

„És a karton — kő?“ — erősködött az apám végtelen komolysággal.

Az ezredes lihegett, megint böffentett egyet, és beleharapott a túrós csomagba, a túróba és a papírba: „Nagyon jót tesz a májnak“ — mondta tele szájjal, zavartan és mentegetőzve. Csendben majszolt, mi meg figyeltük, hogyan csinálja. Jobb kezével, amelyben a csomagot tartotta, ügyetlenkedve próbáit a szájába tenni egy darab papírt, amely a felső ajkához tapadt. Bal keze a nadrágzsebében volt.

Apám megint támadni kezdte: „Nagyon elegánsan öltözik, ezredes úr. Ez a színes mellény például, ez kimondottan újításszámba megy.“

„Olasz“ — mondta Pefia ezredes. — „De úgy tűnik, hogy nem viseli megfelelően, nem nagyon törődik vele. A nadrágtartót például a mellény fölött viseli, pedig alatta kellene.“ Peňa ezredes ezen úgy elcsodálkozott, hogy még az evést is abbahagyta. Aztán az apámra mutatott a túrós csomaggal, mintha az pisztoly lett volna: „Látod, milyen szőrszálhasogató vagy?“ — Apám hátralépett, és felemelte a kezét. Aztán elnevette magát. Én is nevettem, bár nem volt hozzá semmi kedvem. A várakozó asszonyok szintén nevettek. Villogó fogakat és nevető arcokat láttam mindenütt. Amikor azonban újra az apámra néztem, láttam, hogy valami történt vele. Az arca, amely az imént még úgy ragyogott, most árnyékba borult, fájdalmas volt, sápadt és szürke, mintha egy felhő éppen csak őelőtte sötétítette volna el az eget. — „Menjünk“ — mondta megtört hangon. „Viszontlátásra, ezredes úr“ — és kiment. Mit sem értve követtem őt: „De nem akartunk vásárolni?“ — „Nem, nem“ — mondta nehezen lélegezve az apám —, „nem tudok. A zsábám kínoz már megint.“ — Ügy tűnt, hogy teljesen hatalmába kerítette a fájdalom, vállai meggörnyedtek. „Rosszul vagy?“ — Nem figyelt rám. Arca elváltozott, hirtelen éveket öregedett. — „Mit gondolsz, hasonlítok Pefia ezredeshez?“ — Egy pillanatig gondolkodtam (a szemek, az orr, a szag, a juhtúró) — és őszintén feleltem, hogy nem. Erőltetetten nevetett. — „Nem? — Jobban, mint gondolnád.“ Ránéztem. Összeszorult a torkom, igyekeztem teljesen kifejezéstelen arcot vágni. — „Világos, hogy azt mondod, hogy nem. Nem hasonlítunk. Mert én még törődöm a becsülettel, a látszattal, én még nem adtam fel a harcot. Mert szőrszálhasogató vagyok, és szeretek túlozni. Ö viszont őszinte. Nem értem. Az ő eszményei ... Ügy öltözik, mint egy munkás, ..váratlanul ellenséges pillantást vetett rám. Néhány pillanatig teljesen tisztán éreztem, hogy szakadék nyílik köztünk, olyan, amilyenek az ember álmaiban szoktak megjelenni, vagy amilyeneket egy földrengés sújtotta városban lehet látni. Egy szakadék, amely hangtalanul, gyorsan növekszik. Zúgott a fejem. A szakadék túlsó, már távol eső oldalán megjelent apám sziluettje. Kicsi volt, sötét és elmosódott, bizonytalan értelmű jeleket adott nekem. Gyorsan becsuktam a szemem, s a lépések zaját hallgattam, mintha így örökre mellettem maradhatott volna az apám az élet gyalogútján. — „Most itt ez az utazás. Elmész. Elmész valahová. így volt ez a Hadseregben is. Minden világos volt. Most már csak madzag nélküli bábuk vagyunk. Semmi, amit én ... Most...“ — hirtelen elhallgatott. Felemeltem a tekintetemet, és lopva ránéztem. Annyira elszégyelltem magam, hog/ gyorsan elfordítottam a szemem: — Még sohasem láttam sírni az apámat.

Dénes Imre fordítása