Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - William Trevor: Miss Smith

fames nem válaszolt. Miss Smith hálóköntösét bámulta, és arra gondolt, hogy milyen szép ez a ruha: kék gyapjú, selyem szegéllyel.

— Bajba akartál keverni — kiáltotta. — Végiglopkodtad az egész várost virágért, és mind ide hoztad. Micsoda alattomos egy kölyök vagy te, James!

James rámeredt Miss Smithre, és elmenekült.

Ezek után James csaknem szünet nélkül Miss Smithre gondolt. Felidézte, milyen volt az arca, amikor rajtacsípte őt a virágokkal, s hogyan számolt be később Miss Smith az apjának és majd mindenkinek a városban. Arra gondolt, hogy az édesapjának sajnálkozását kellett kifejeznie, s hogy a szülei összekaptak a dolog miatt. Számba vett mindent, amit Miss Smith valaha is mondott neki, s amit valaha is tett vele, a karácsonyi parti köménymagos süteményét is beleszámítva. Nem akarta ő megbántani Miss Smith-t, ahogy ő állította. Virágot nem rosszindulatból visz az ember; azért viszi, hogy megmutassa: szereti a másikat, és azt kívánja, hogy a másik is szeresse őt.

— Ha valaki megbánt — fordult James a füvet kaszáló emberhez —, mit teszel vele?

— Hát — felelte a férfi —, azt hiszem, hogy én is megbántom őt.

— De ha nem teheted? — szállt James vitába.

— Ö, annak mindig megtalálod a módját. Könnyű ám megbántani az embereket! Nézd — mondta —, elég kinyújtani a kezem, és máris meghúzhatom a füledet. Ezzel máris megbántottalak.

— De én ezt nem tehetem, mert te nagy vagy. Hogy tudnál olyat megbántani, aki erősebb, mint te?

— A gyöngéket mindig könnyebb megbántani. Mindig is a gyöngébbek húzzák a rövidebbet.

— És aki erősebb?

A fűnyíró ember töprengett egy pillanatig. — Ravasznak kell lenned, hogy meg- tehesd. Meg kell találnod az illető gyenge pontját. Mindenkinek van gyenge pontja.

— Neked is van?

— Azt hiszem.

— És ott megbánthatnálak?

— De te nem akarsz megbántani, James.

— Nem, csak kérdezem.

— Igen, azt hiszem, hogy megbánthatnál.

— És hogyan?

— A lányom kisebb, mint te. Ha őt bántanád, érted, ugye, azzal engem is megbántanál. Érted, ez egy és ugyanaz.

— Értem — mondta James.

Miss Smithnek sok gondja volt. Az élet, amely a kisbaba születésekor olyan szépnek ígérkezett, most láthatólag ellene fordult. Talán, mert a nevelés egyre több gonddal járt: éppen a fogzás időszaka volt ez, amely senkinek se kellemes; vagy mert Miss Smith néhány ellenszenves vonást fedezett fel benne, s tudta, hogy kénytelen lesz ezek kifejlődését tehetetlenül figyelni. Bármi legyen is az oka, mély csüggedésban élt. Gyakran felidézte a tanítás napjait, a nagy négyzet alapú osztályt, a gyerekek modelljeit a polcokon, a királyok képeit a falakon. Vágyakozón emlékezett az arcába vágó fagyos levegőre, ahogy végigkarikázott a városon és azalatt gondolatban lepergette a nap első tanítási óráját. Megszerette azokat a téli napokat: a gyerekeket, akik lábuk nyomát a játszótéren hagyták, a duruzsoló, ropogó, vörösen izzó kályhát, amelyet biztonsági okokból védőráccsal kellett ellátniuk. Jó volt elfáradnia, jó volt hazakarikáznia, útközben kicsit vásárolni, otthon tea és rádió várta, este olvasás a tűz mellett. Nem mintha bármit is megbánt volna, de néha úgy érezte, akár egy-két napra is, szeretne visszatérni a múltba.

— Édesem — mondta Miss Smith férje —, a jövőben igazán óvatosabbnak kell lenned.

— De hisz én óvatos vagyok. Igazán az vagyok. Senki se lehetne nálamnál óvatosabb.

— Persze, hogy nem. De ez problematikus kor. Nézd, talán szabadságra volna szükséged.