Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - William Trevor: Miss Smith

— Nekem épp elég pioblematikus korú gyerekkel kellett megbirkóznom annyi éven át...

— Édesem, ez most nem ugyanaz, mint egy osztályra való kölyköt tanítani.

— Ez viszont mégse lehet olyan nehéz. Én nem tudom...

— Fáradt vagy. Heteken át nap mint nap a gyerekhez kötve ... Ez nem tréfa dolog. Az idén korán kivesszük a szabadságunkat.

Miss Smith valóban kimerültnek érezte magát, ám tudta, hogy mégsem ez az igazi baja. A kicsi már közel kétéves volt, s két éve állandóan érzi, hogy sok hibát követett el a nevelésében. Mégis úgy érezte, hogy nem ő hibázott: alkalomadtán mintha más kerítené őt a hatalmába: egy hanyag, semmirekellő, gondatlanságban kegyetlen, már- már bűnös valaki. Egyszer azon kapta a gyereket, hogy a kocsija mellett, a járdán kúszik: nyilván elfelejtette bekapcsolni a szíjait. Máskor száz meg száz kis, piros üveggyöngyöt talált a babakocsiban. Az hívta fel a veszélyre a figyelmét, hogy egy nő gyanúsan végigmérte, amiért ilyen alkalmatlan játékszert engedélyez a gyereknek.

— Egyet már az orrába is dugott, kedvesem. Lehet, hogy egy tucatnyit már le is nyelt. Tudja, egy ilyen csöppséget könnyen elvihet az ilyesmi. — A gyöngy az övé volt, azt azonban, hogy miként kerültek a gyerek keze ügyébe, sehogyan se tudta megfejteni. Régebben, pár hónapos korában, egy izgatottan kaparászó macskát talált a gyerekszoba ágyán; s egy más alkalommal azon kapta a kicsit, hogy fehér répát rágcsál. Miss Smith szerette volna tudni, mi gyötri: a szórakozottságnak valamely súlyosabb válfaja-e vagy emlékezetkihagyás. Orvosa kellemetlen hírt közölt: elég rossz állapotban van.

— Rossz anya vagyok — vádolta magát Miss Smith, és sírt, amíg az alvó gyermek pirospozsgás, meleg arcocskáját szemlélgette.

Hanyagsága azonban nem szűnt, s az emberek szerint, tanítónőről lévén sző, ez elég furcsa. Férje ingerülten és boldogtalanul járt-kelt, s végül is azt ajánlotta, hogy alkalmazzanak valakit, aki gondját viselné a gyermeknek.

— Más valakit? — kérdezte Miss Smith. — Más valakit? Tehát én alkalmatlan vagyok rá? Olyan hitvány és ostoba lennék, hogy a tulajdon véremmel se tudok törődni? Úgy beszélsz velem, mintha félig elmebajos volnék. — Zavartnak, betegnek, nyomorultnak érezte magát. Házasságuk a mélyponton állt, s újabb gyerek szóba se kerülhetett.

Aztán két nyugalmas hónap következett. Miss Smith kezdte jobban érezni magát; kezébe fogta a gyeplőt, s megint irányítani tudta a mindennapjait. A kicsi nőtt és virult. Fürgén tipegett az anyja oldalán, és beszélte a maga sajátos nyelvét, csökönyös volt és csélcsap, Miss Smith és férje számára azonban okos és bájos gyerek maradt. Miss Smith napról napra megjegyezte, amit a fiúcska mondott és csinált, és pontosan beszámolt róla a férjének. — Merész fiúcska — mondta, és elmesélte, hogyan vágódott végig a padlón, amint megpróbált fejre állni. — Hajlama van az atlétikához — jegyezte meg a férje, és kacagtak, hogy ők, akik olyan messze járnak ai- atlétikától, ilyen élénk, életrevaló utódnak adtak életet.

— Hát ma hogy viselte magát a mi kis óriásunk? — kérdezte valamelyik este Miss Smith férje, amint a szokott időben hazatért.

Miss Smith boldogan mosolygott a jó, nyugodt nap után. — Aranyosan — mondta.

A férje is mosolygott, boldogan, hogy a gyermek nem volt terhére a feleségének, s boldogan, hogy fia — a saját érdekében Is — szót fogadott. — Bekukkantok hozzá —, és átment a gyerekszobába.

Elégedetten sóhajtott, amíg a lépcsőket mászta, hálás szívvel, hogy végre ismét rend van a házában. Még akkor is sóhajtozott, amikor kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, és gázszag csapott az orrába. A gáz álnokul sziszegett elő a nyitott csapból. Édes volt tőle a levegő. Az alvó fiúcska gázt szívott a tüdejébe.

A gyermeknek kék volt az arca. Kivitték a szobából, az adott helyzetben gyöngén és tehetetlenül. Szótlanul várták, hogy visszatérjen belé az élet, s a fehérkabátos, szigorú orvos azt fejtegette, hogy legközelebb nem szeretne ilyen esettel találkozni.

— Igen komoly a helyzet — mondta Miss Smith férje. — Ez így nem mehet tovább. Tennünk kell valamit.

— Nem megy a fejembe ...

— Túl gyakran ismétlődik ez. Sok már ez nekem, drágám.