Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Flann O’Brien: A harmadik rendőr

nyolult szerkezet, egyébként southporti ajándék. Csupa olyan dolog, amit a gépkorszak termelt.

— S ami ellenkeznék a doboz szellemével — jegyeztem meg.

— Valóban. Azután... ott tartottam a borotvámat és a kötszereket is, ha netán kötelességeim teljesítése közben sérülés érne.

— De nemcsak ez ...

— Nem hát. Ott álltak a bizonyítványaim, a készpénzem. Peter és Hermint fényképe, meg egy átszíjazott sárgaréz tárgy, amit egy este a Matthew O’Carahani úton találtam. Egyik sem illett a dobozba.

— Nehéz kérdés — mondtam.

— Végül Is arra a következtetésre jutottam, hogy csak egyet tehetek, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem.

— Nagy szó, hogy megtalálta a helyes megoldást — szóltam közbe.

— Feltettem magamban — folytatta MacCruiseen, — hogy az egyetlen alkalmas dolog amit ez a doboz rejtsen, csakis az eredeti doboz kicsinyített mása lehet.

— Egészen tökéletes mestermunka — mondtam, s ügyeltem arra, hogy az ő nyelvén beszéljek.

Odalépett a kis dobozhoz, újra felnyitotta, s két keze úgy simult a doboz oldalához, mint két sima fémlemez vagy mint a hal testéhez az uszonyok, s egy kisebb, de az előbbihez külsejében és arányaiban is hasonló dobozt emelt ki belőle. Olyan ragyogó és hibátlan munka volt ez, hogy a meglepetéstől a lélegzetem is elakadt. Körüljártam, megérintettem, és ráborítottam a tenyeremet, hogy lássam, milyen kicsi. Rézveretén úgy csillogott a fény, mint a tenger tükrében a napsugár, s a fa színe olyan telt és olyan mély volt, amilyen mély és telt színt csak az évek múlása hozhat létre. A látványtól könnyű gyöngeség fogott el, le kellett ülnöm, s hogy izgalmamat palástoljam, az Old Man Twangs His Baces című dalt kezdtem fütyörészni.

MasCruiskeen sima, nem is emberi mosolyt küldött felém.

— Lehet, hogy ön okos ember — mondta —, de ez még nem jelenti azt, hogy mindent tud.

— Ez a két doboz annyira egyforma, hogy nem is hiszi az ember, hogy léteznek, mert ez könnyebben hihető, mint az ellenkezője. Mindenesetre életem legszebb látványa ez a két doboz.

— Két esztendeig dolgoztam rajta — mondta MacCruiskeen.

— Ebben a kis dobozban mi van? — kérdeztem.

— Ön mit gondol?

— Még gondolni Is alig merek rá — feleltem őszintén.

— Egy pillanat, majd én személyesen mutatom be és magyarázom el az egészet — mondta MacCruiskeen.

A polcról két kis vajkést emelt le, mindkettőt becsúsztatta a dobozba, és kiemelt valamit, ami feltűnő módon az előbbire hasonlított. Közelebb léptem, s kezemmel körültapogatva ugyanazokat a rovátkákat, ugyanazokat az arányokat és ugyanazokat a tökéletes rézvereteket ismertem fel ezen is kisebb kivitelben. Olyan hibátlan és olyan pompás munka volt, hogy erőnek erejével, furcsán és ostobán, olyasmire emlékeztetett, amit nem értettem, és amiről még nem is hallottam.

— Egy szót se — mondtam gyorsan —, folytassa csak, amit csinált, én majd figyelek, és szépen ülve maradok.

Fejbólintással nyugtázta a szavaimat, vett két egyenes nyelű kávéskanalat, és belecsúsztatta az utóbbiba. Hogy mi sült ki ebből az egészből, azt bárki könnyen kitalálhatja. Felnyitotta, és újabb dobozt emelt ki kelőle. Kis, kisebb és még kisebb késekkel dolgozott, amíg csak tizenkét doboz nem állt az asztalon, s az utolsó egy fél gyufás- doboz nagyságú lehetett. Olyan csöppnyi volt, hogy a rézverete nem is látszott, csak a visszaverődő fény jelezte, hogy rajta van. Nem láttam, vajon ugyanaz a faragott minta díszíti-e: elég volt egyetlen gyors pillantást vetnem rá, hogy rögtön el is forduljak. Éreztem, hogy pontos hasonmása ez is az előbbinek. Egy szót se szóltam, mert a fejem is zúgott, annyira elámultam a rendőr ügyességén.

— Ennek az utolsónak az elkészítése — mondta MacCriuskeen, s közben elrakta a késeket — három esztendőmbe került, és még egy továbbiba, amíg elhittem, hogy igazán kész. Volna szíves adni egy gombostűt?