Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Flann O’Brien: A harmadik rendőr

Szótlanul átnyújtottam a tűmet. Egy hajszálvékony kulccsal felnyitotta a legkisebb dobozt, s addig piszkált benne a tűvel, amíg egy még kisebb doboz nem feküdt az asztalon, szép sorjában immár tizenhárom darab. Elég furcsán hatott ez így, mintha mind egy és ugyanazon méretben, de valami őrült perspektívában készült volna. Ez a gondolat annyira meghökkentett, hogy visszanyertem a hangomat, s így szóltam:

— Ez a legmeghökkentőbb tizenhárom tárgy, amit valaha együtt láttam.

— Egy pillanat — szólt MacCruiskeen.

Érzékeim most olyan szorosan a rendőr mozdulataira tapadtak, hogy szinte hallottam, amint egy-egy mozdulatomra az agyam, mint a ráncos héjú, szárított borsó, zörögni kezd. Ö közben addig ügyeskedett és kotorgatott a tűvel, amíg huszonnyolc apró doboz hevert az asztalon, s az utolsó példány olyan pirinyó volt, mint egy poloska, vagy mint egy sárdarabka, azzal a különbséggel, hogy fénylett is. Mire ismét odapillantottam, újabb tárgyat láttam mellette, amilyet az ember száraz, szeles napokon vörösre gyulladt szeméből szokott kipiszkálni, s tudtam, hogy pontos számításaim szerint ez a huszon- kilencedik.

— Tessék a gombostűje — szólt MacCruiskeen.

A tűt tétova ujjaim közé csúsztatta, s elmerült arccal ballagott vissza az asztalához. Kiszedett a zsebéből valamit, ami túl apró volt ahhoz, hogy szemügyre vehessem, s egy parányi fekete valamivel munkához látott egy asztalon nyugvó nagyobb tárgy fölött, amely maga is leírhatatlanul kicsike volt.

Engem ettől a perctől a félelem tartott hatalmában. Nem is csodálatos volt már az, hanem szörnyű, amit művelt. Behunytam a szememet, és imádkoztam, hagyná már abba ezt a képtelenséget. Amikor újra kinyitottam a szememet, boldog voltam, hogy semmit se látok, hogy nincs több doboz az asztalon, de az asztal balra eső szélén tovább babrált azzal a láthatatlan valamivel. Mihelyt észrevette a pillantásomat, odajött, s hatalmas nagyítót nyomott a markomba, amely fogantyúba rögzített mosdótálhoz hasonlított. Fájdalmas nyomást éreztem a szívemen, amikor kézbe vettem a nagyítót.

— Jöjjön ide az asztalhoz — mondta —, és nézzen bele az infralencséba.

Az asztalon semmit se láttam, a huszonkilenc dobozt kivéve, de a nagyító segítségével az utolsó doboz mellett két továbbit figyelhettem meg, s a legkisebb csaknem fél egységgel állt a láthatók határa alatt. Visszaadtam a nagyítót, és hangtalanul visszaereszkedtem a székre. Hogy erőt öntsek magamba, s hogy hallható emberi hangot adjak ki, a Corncrake Plays The Bagpipes című dalt kezdtem fütyörészni.

— Most figyeljen — mondta MacCruiskeen.

A csikkzsebéből két agyonnyomoritott cigarettát kotort elő, mindkettőt meggyújtotta, s az egyiket odanyújtotta nekem.

— A huszonkettediket — mondta — tizenöt esztendeje csináltam, s azóta minden évben egy-egy újabbat, és kihasználtam közben az éjjeli szolgálatokat és a túlórákat is.

— Tökéletesen értem —• mondtam.

— Hat évvel ezelőtt kezdtek a dobozaim láthatatlanokká válni, tekintet nélkül a nagyítókra. Az utolsó ötöt már senki se látta, mert nincs az az erős lencse, amely annyira felnagyítaná őket, hogy láthatók legyenek, mert ilyen parányi tárgyakat még emberi kéz nem csinált. A készítésüket sem láthatja senki, mert az én pirinyó szerszámaimat a közönséges szemlélő szinte nem is érzékeli. Az a doboz, amelyiken most dolgozom, majdnem olyan parányi lesz, mint a semmi. Az Egyes Számú doboz egymilliót fog belőle tartalmazni, azonkívül még egy összegöngyölt női lovaglónadrág is elfér majd benne. Az ördög tudja, hol és mikor ér majd véget ez az egész.

— Az ilyen munka nagyon igénybe veszi az ember szemét — vetettem közbe, s igyekeztem azt a benyomást kelteni, hogy mindenkit ilyen magamfajta átlagembernek tartok.

— A napokban aranykeretes szemüveget veszek — mondta MacCruiskeen. — Az apróbetűs újságok meg a hivatali nyomtatványok tönkretették a szememet.

— Mielőtt visszatérnék a szalonba — mondtam —, engedjen meg egy kérdést. Mi a célja ezzel a zongoraszsrű, sokgombos, sárgaréz tűs szerkezettel?

— Ez az én magán hangszerem — felelte MacCruiskeen —, a saját dalaimat játszom rajta, a saját belső kielégülésemre.

— Odafigyeltem — mondtam —, mégse hallottam semmit.

— Ez egy csöppet se meglepő — felelte MacCruiskeen. — Ez az én szerény talál