Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Graham Greene: Mr. Lever nagy pillanata

shillinget. Mr. Lever kénytelen volt felállni, visszamenni a kunyhójába, előszedni a pénzesdobozát, végigkutatni vagy húsz fontra való aprópénzt: nem hagytak neki békét.

Erre is rájött hamarosan. Jól kellett gazdálkodnia (számára az út kész hazárdjáték volt, s ez rettegéssel töltötte el), annyit sem engedhetett meg magának, hogy a függőágyát teherhordókkal cipeltesse. Valahányszor — egy-egy hétórás gyaloglás fáradalmaival a testében — megérkezett valamelyik faluba, amelynek a nevét se tudta, egy perc nyugalma se volt. Üdvözölnie kellett a törzsfőnököt, kunyhót bérelnie, elfogadni az ajándékba kapott pálmabort — pedig hozzá se mert nyúlni —, rizst és pálmaolajat vásárolni a teherhordóknak, ellátni őket sóval és aszpirinnel, bejódozni a sebeiket. Nem hagyták nyugton, amíg le nem feküdt. Akkor meg a patkányok jöttek, s úgy görögtek le a falakon, mint a víz, vagy — ha eloltotta a lámpát — a ládák között mászkáltak.

Öreg vagyok én már ehhez, mondta magában Mr. Lever, túl öreg vagyok, miközben izzadó tenyerével tovább írta a levelet. Remélem, holnap megtalálom Davidsont. Ha igen, lehetséges, hogy a levéllel egyszerre érkezem. Ne spórolj a hússal, se a tejjel, drágám, és hívd az orvost, ha rosszul érzed magadat. Valami azt súgja, hogy ez az út jól fog végződni. Elmegyünk majd nyaralni, tudom, milyen nagy szükséged van a pihenésre, s amíg nézegette a kunyhókat, a fekete arcokat, a banánfákat, s az őserdőt, amelyből jött, s amely holnap újra elnyeli, Eastbourne-re gondolt. Eastbourne jót tenne neki, gondolta, s tovább írta szokott apró hazugságait, hogy Emilyt megvigasztalja. Legalább háromszáz fontot kell kapnom a kiadásaimon kívül. Azelőtt amíg gépeit árulta, másféle helyeken forgott; harminc esztendőn át járta Európát és az Államokat, de Ilyen tájakra egyszer se vetődött el. Hallotta, ahogy a kunyhóban csöpög a szűrő, s valahol valaki játszik valami hangszeren (olyan elhagyatottnak érezte magát, hogy a gondolatait se tudta pontosan kifejezni), valami monoton, mélabús, pálmafaroston pengetett, nehezen kivehető melódiát, mintha a zene azt fejezte volna ki, hogy nem vagy ugyan boldog, de mit számít az, a lényegen úgyse változtat.

Vigyázz magadra, Emily, írta Mr. Level még egyszer. Ez volt szinte az egyetlen gondolata, amit még képes volt leírni; nem írhatott a szűk, meredek, nehezen követhető csapásokról, a tűzként tovasistergő kígyókról, a porról, a beteg, mezítelen testekről. Megcsömörlött a csupaszságuktól. Ne feledd... Mintha egy tehéncsordával kellene együtt élnie.

— A törzsfőnök — súgta a fiú, s egy kövér, zseblámpás, ócska szövetköntöst és iitött-kopott keménykalapot viselő öregember ballagott elő a kunyhók közül. Emberei hat tál rizst, egy tál pálmaolajat és két tál vágott húst hoztak a táborba.

— A teherhordóknak — magyarázta a fiú. Mr. Levernek fel kellett állnia, mosolyognia és bólogatnia kellett, s szavak nélkül is megértetnie, hogy igen-igen örvend a szerencsének, hogy az étel kitűnő, hogy reggel a főnök szép borravalót fog kapni mindezekért. Mr. Lever alig bírta elviselni a belőlük áradó szagot.

— Kérdezd meg tőle — szólt oda a fiúnak —, hogy nem járt-e erre mostanában egy fehér ember. Kérdezd meg, hogy nem ásott-e errefelé. Csapjon belé a ménkű — tört ki Mr. Lever, s kezén és kopasz fején máris gyöngyözni kezdett a veríték —, kérdezd meg, hogy nem látta-e Davidsont.

— Davidsont?

— Eridj a pokolba — mondta Mr. Lever —, hisz tudod, kire gondolok. A fehér emberre, akit keresek.

— Fehér emberre?

— Mit képzelsz, minek jöttem én ide? Fehér emberre? Persze, hogy fehér emberre. Azt hiszed, hogy az Itteni klíma vonzott engem ide?

A közelben egy tehén tüsszögött, szarvait a kunyhóhoz dörgölte, s két kecske száguldott át Mr. Lever és a főnök között, s felborította az ételes edényeket; senkinek sem okozott ez fejtörést, felszedték a húst a porból és a ganéjból.

Mr. Lever leült, arcát jól ápolt fehér, zsírpárnás kezébe temette; a hús az ujjain visszahajlott a gyűrűire: — Túl öreg vagyok én már ehhez.

— Főnök azt mondani, rég nem járt itt fehér ember.

— Milyen rég?

— Főnök azt mondani, mióta kunyhóra adót fizetni.