Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kubai novellák
kubai novellák H a az utolsó tíz év prózájáról akarunk beszélni, akkor feltétlenül abból a megállapításból kell kiindulnunk, hogy a mai kubai prózaírók többsége a forradalom előtti időszakban érett íróvá. Ez a tény ugyanis sok tekintetben rányomta bélyegét évtizedünk kubai irodalmának termékeire is. Az 1959 óta megjelent írások zöme vagy a forradalom által megdöntött világgal foglalkozik, vagy pedig a forradalom óta új irányban haladó társadalom problémáit vitatja, szem előtt tartva a változások okozta nehézségeket. A közelmúlt emléke még nagyon is kísért Kubában, könnyen érthető hát az írók moralizáló hajlama. Műveik megannyi felhívás, figyelmeztetés: a múlt által deformált jellemek, a társadalmi intézmények, a köztudat és a múlthoz való visz- szatérés veszélye az a sokfejű szörny, amely ellen ez az irodalom hadakozik, miközben egy merőben új, forradalmi változásokat éló társadalom eszmei és erkölcsi képviseletét is hivatott ellátni. A forradalom előtti időszak kubai prózaírói átvették a fejlett európai államok írói vagy az észak-amerikai szerzők által használt kifejezési formákat, mint például a belső monológot, John Dos Passos elbeszélő technikáját, Hamingway kifejező egyszerűségét, Proust pszichologizáló művészetének eredményeit, az új francia regény objektivizmusát és Faulknertől a cselekmény több időpontból történő megvilágítását. Ezeket a kifejezési formákat sokszor helytelenül alkalmazták, nem tudták őket magukévá tenni. Ez a megállapítás érvényes a forradalom utáni prózai termékek többségére is. Mint minden forradalomban, a kubaiban is az történik, hogy az írás nem tud lépést tartani a történelemmel. Az a feladat áll az írók előtt, hogy olyan helyzetről, olyan valóságról írjanak, amit még maguk sem értenek tökéletesen. Nagyon természetes hát, hogy a történelmi események, a közvetlen élmények nagyságához képest keveset mondó ez az irodalom, és ez a kevés is csak megkésve jelentkezik. 1960-ban például csak egy regény és egy elbeszéléskötet jelent meg Kubában, 1961-ben pedig egyetlenegy prózai mű sem! 1962 a pozitív változást jelentő év, ekkor 14 könyv kerül kiadásra. Irodalmi díjat nyer Daura Olema Garda „Az önkéntes tanítónő“ című regénye, amely az írástudatlanság elleni harcnak állít emléket, valamint Raúl González de Cascarro műve „A Playa Girón-i emberek“, amely a forradalommal foglalkozik. 1963-ban Lisandro Otero nyeri el a Casa de las Américas irodalmi díját „A helyzet“ című regényével, amely az ötvenes évek burzsoá társadalmát bírálja. Ebben az évben megjelennek már humoros írások, tudományos-fantasztikus művek és a kubai család életét elemző írások is. 1964-ben jelenik meg Raúl Aparicio „Az idő gyermekei“ című regénye, amelyben a forradalmi tettekről, a kizsákmányolók és az ellenforradalmárok elleni harcról ír. Az 1963—66 közti időszakban megjelenik két regény, amelyeket ma már a kubai irodalom gyöngyszemei közt emlegetnek: Alejo Carpentiertől „A fények évszázada“ és fosé Lezama Limától a „Paradicsom“. Carpentier a francia forradalomnak az elmaradott és primitív Karib-tengeri népek világára gyakorolt hatásáról ír, míg Lezama költői képet nyújt a kubai helyzetről. Lezama új, személyi kifejezésmódot használ. Mitikus magasságból szemléli a valóságot, feltárja az emberekben rejlő belső gazdagságot, és rejtett értékeket fedez fel bennük. 1967-ben kiváló, szellemi témájú kisregény jelenik meg: Humberto Arénáitól „A szent állatok“ és Lisandro Oterótól „Urbino szenvedélye“. Említést érdemel még Luis Agüero „Élet kettesben“ című kosztümbrista regénye, és egy ígéretes elbeszélőnek, Manuel Grandosnak a feltűnése. Virgilio Piňera „Patentgombok és gyémántok“ című elbeszéléskötetével újra bebizonyítja, hogy ő a jelenlegi kubai irodalom legeredetibb elbeszélője. Az utolsó évek sikeresebb prózai alkotásai ellenére elmondhatjuk, hogy a forradalom utáni kubai irodalomban a költészet még mindig jelentősebb a prózánál, habár valószínű, hogy a kulminációs pont itt sem fog soká váratni magára. Az Union (1967/4) cikke nyomán: Dénes I.