Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Idill mögött fájdalom

a magány emberi kategória, emberi viszonylatok értékmérője és hordozója, szimbolikusan s az ember nélküli táj egyben a legteljesebb magány megtestesítője lehet. Töröknél nem embertelen a táj, ő maga van jelen benne, és kölcsönös nagy magányuk kiegészíti egymást. „Ö, te békés est, / te álmodó táj, / csillagfényekkel / surranó homály! / A fák, mint roppant / felemelt kezek / lágy susogással / felém intenek.“ „Felhőktől roskad az ég, / akár egy zsákot cipelő munkás: / itt vihar dühe forr... / Az élet e járatlan földektől / most be messze dobog.“ Persze — s ez alapvető! — a költő magánya színteréül egy fiktív tájat is választhatott volna, kigondolt tájat, holdvidéket éles sziklatarajokkal és dermedt lávapatakokkal, komor csúcsokkal és ijesztő szirtekkel, de ő a Latorca partján maradt. Horgászik, és nézi a vizet. Figyel, önmagára és az őt körülvevő tájra. „Nem történt semmi csupán ősz lett.“ S a parasztok? A táj emberei? „Arasznyi bajusz leng / az orruk alatt / gondterhes homlokukat / szőrkucsma melengeti / álmukban olykor / még fehér ökröket hajtanak.../ túl sok az emlékük...“ Hát a falu? „A házból felém néznek / gyufalobba- násnyi fények.“ És a folyó? „...be jó is partján moccanatlanul ülni / észre sem veszem / mikor fonja bajszomba / a szél az alkonyt.“ A táj nyugtalanságot szül, és mégis nyugtat azért, mert olyan mozdulatlan és örök. Születés, élet és halál hétköznapi láncának háttere, s a táj emberei egyszerűek, komolyak és szomorúak. Sok az emlékük, és kevés az örömük. Akár a költőnek. S így idillt terem a táj, költői idillt, mely zsogítón hat ugyan, de nem nyugtat meg, s ezért a költő kénytelen lerombolni, csendjét felkavarni, nyugalmát eloszlatni.

IV. Legfiatalabb költőink egyike mondta, hogy az idősebb költőnemzedéknek „falu komplexuma“ van. S ez igaz. Csupán abban téved a fiatal költő, hogy ezt hibául, gyengeségül rója fel. Logikája: a falu világa, élettere, erkölcsi világa távol esik a modern ember (városi, értelmiségi) valóságától, azért a vele való bibelődés nosztalgikus siránkozás csupán, és nem korszerű.

A szlovákiai magyar költő súlyos teherként és élő valóságként hordozza falu-emlékeit. Török verseinek esztétikai és etikai valósága is erre az alapra épül, s csak akkor érthetjük meg a lényegét, ha egyben a szlovákiai magyar költő életútjának tükröződését látjuk benne. A város, miután kiábrándította eszményeiből, kivetette magából. Útja a falura: kényszerű menekülés. S magánya: a legteljesebb emberi magány, mert egyben a legteljesebb tehetetlenséget is jelenti. Vasvári Annának egy, a Ludas Matyiban megjelent képes tréfája jut eszembe: fekszik a beteg az ideggyógyász heverőjén és panaszkodik; nincs már semmi örömöm, csak az a kis szorongás! ... Igen, a magányérzés, a szorongás, Kafka félelmetes víziói közkinccsé váltak, s ezzel feloldódtak, kissé romantizálódtak. Divat lett a lelki magány? Elidegenedünk? így igaz. Jó ismerősünk, mindennapjaink állandó társa lett a neuraszténia. Szenvedünk miatta és... kinevetjük. Mint a csúcsforgalmat vagy az udvariatlan pincéreket. Alkalmazkodunk hozzá. Létezhet a technikai civilizáció állandóan mozgó emberi közegében igazi magány? Bármennyire elidegenedünk egymástól, a társadalomtól, a naponta felmerülő problémák megoldása, az ügyintézés, a bevásárlás és a munka nem adnak időt az igazi magányra. Az igaz és valóban félelmetes magány ott van a Latorca partján, ahol a költő azon gondolkodik, hogy miért történt minden úgy, ahogy történt, másképp is lehetett volna, és mégis így lett. Ahol az elszalasztott lehetőségek, az elmulasztott alkalmak felfájnak, csábítón felvillannak és belehullnak a lassan folyó vízbe, ott csupán a kiáltó kérdés marad utánuk: miért? Miért? — sikolt bele a kérdés a ticcék végtelen csendjébe, a táj mozdulatlan arcába, s még a vadmadarakat sem riasztja-fel, elül nyomtalanul. Ez igazi magány, társnélküliség, s még elidegenedésre sincs lehetőség, mert nincs mitől elidegenedni, itt az ember önmagának a víztükörből visszanéző képmásával néz szembe, kérdésére hiába vár feleletet, s hangtalanul feszül szívére a „csend gyűrűje“.

Töröknél a valósággal való költői azonosulás kétféleképpen valósul meg: naiv pátosz segítségével („Visszaperelem / az igért hitet. / Kenyérlobogásom / vajon ki érti meg?“), mely gyakran felcsendül verseiben, s az idill erőszakos megszüntetése által. Álmodó táj