Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló
című versében a békés este, a bíborszín csend nyugalma után így jön az ellentét: „De körül lassú / léptek suhognak, / jön már botlón a / gondteli holnap.“ Nem történt semmi — írja máshol az őszi tájról, nehéz járású parasztokról, akik szoktatják magukat az őszhöz, s tovább: „vörösen lángol a bor / a fehér kancsókban / csak kedvük sápad egyre, mint ősszel / a tengerikóró.“ Az utolsó verssorok felkavarják az idillt, a nyugodt képek láncát és világát egyetlen nyugtalanító képpel hatálytalanítják, cáfolják, és arra utalnak, hogy a táj látszólagos csendje mögött fájó indulatok feszülnek. V. Török költészetének valóságalapját, érzelmi és indulati feszültségét közelről sem adja teljesen vissza, nem valósítja meg .verseiben. Legtöbbet az esztétika követelményei ellen vét. Maga a forma, az idill korszerűtlenséget, szentimentalizmust rejthet. Művi költészetet: „Künn még az éj gyapjas nyája / legelészget poroszkálva“. Máshol a műfegyelem hiányzik: „Árnyékuk mesz- 'sze / siklik a földön / — néhány percet jó / így velük töltnöm.“ A rím kedvéért — töltnöm. Suta próza: „míg végre felismertem én is, / hogy jó néha a bölcsesség is.“ Az időnként használt valami szó formai és fogalmi bizonytalanságot jelent („valami remény“, „vonz... mélységbe valami.“) s ez nyugtalanítóan kísért verseiben. A költő, aki a meglátott és megérzett bizonyosság birtokosa, néven kell, hogy nevez/e a dolgokat, nem lehet bizonytalan. A vers kerek és lezárt bizonyosság, befejezett valóság. Ezekkel szemben a Már nem hagyhatsz el a szlovákiai magyar költészet egyik legszebb és legemberibb szerelmes verse. Őszinte, nem romantikus, tragédiákban edzett és mégis lágy „férfiszerelem“. S költészetünk egy igényes és reprezentatív antológiájába feltétlenül beletartoznának az ilyen versei: Föld népe, Falusi emberek, Téli kép, Nem történt semmi, Bodrogközi képek, Nyugtató dal — ezek jó és korszerű versek, és olyanok, amilyeneket csak ő tud írni; ez az ő költészete. Versei más, jelentős részében lírája nem egészében, csupán részleteiben (képek, hasonlatok, sorok), töredékesen valósul meg. Irodalmunk általános jellemzője a felületesség, a félértékeket szülő elmélyültség-hiány, az önmagunkkal szembeni tudatos és következetes igény hiánya az etikai szempontok (ki- mondás-igény) túlsúlya az esztétikum felett. Kevesen küzdöttek többet Töröknél az elmúlt évtizedek során a kor adta lehetőségekkel az igazmondás, a kimondás, a felfedés megvalósítása érdekében, és sok verse elvérzett ezen az irodalompolitikai csatatéren, s talán ez okozza, hogy formaérzéke olykor nem ér fel szenvedélyéig és szenvedéséig. VI. Kötete így is kordokumentum, szlovákiai magyar emberség-dokumen- tum — elmúlt nehéz évek becsületes tanúja —, költészet. Duba Gyula Olvasónapló Nagy alkotók emberközelben Ifjúkorom óta, hogy képtárak látogatója, életrajzok és memoárok olvasója lettem, rajongok a francia impresszionistákért. ök hozták emberközelségbe az egész muzeális világot, ők értették meg velem, hogy a természet hű másolásánál több a lényeg megragadása és kiemelése, s hogy a sejtetés is a teljesség érzését keltheti. Az impresszionista művész ösztöntől diktált célja, hogy meglásson és felfedjen valamit abból a titokból, amely körülveszi. Ebben rokona a tudósnak, aki nem ösztönösen, hanem elemző búvármunkával kutatja az élet és a természet jelenségeinek titkait. Az impresszionisták megértéséhez nem kellenek különösebb elméletek — akár okosak, akár mondvacsináltak —, elég annyi, hogy az alkotás szemlélője megérezze, mennyit sikerült a művésznek a test és a természet, az élet csodálatos titkaiból megfejtenie. Jean Renoirnak apjáról, Pierre-Augus- te Renoirról — a múlt században meg- újhodott francia festőművészet egyik legkiemelkedőbb alakjáról — írott izgalmasan sokrétű életrajza ébreszti fel bennem ezeket a gondolatokat. Ez a Gondolat kiadásában örvendetesen igen nagy
