Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Idill mögött fájdalom
Idill mögött fájdalom (Török Elemér: Fényért perelek, Madách Kiadó — Bratislava) I. Ötvenhét versben tizenegyszer találtam leírva a szót: gond. S találtam mellette, halmazszerűen, ilyen — hasonló motivációjú és érzelmi telítettsé- gű — szavakat: könyörgök, perelek, bánat, árvaság, fáj, könny, bús, vigasz, hit, hűség, magány, csend... Ha Török kötetét szóstatisztikai módszerekkel vizsgálnánk, könnyen bizonyíthatnánk, hogy költészetében — fogalmilag is! döntő jelentőségű az etikai tartalom, verseinek nagy része a költő és a világ kölcsönös viszonyát kutatja, az élettel és a társadalommal szemben elfoglalt álláspontjának, magatartásának lehetőségeit keresi. Nagyrészt erre a kérdésre keresi a választ: mit tegyen? Nem tévedünk, ha azt mondjuk ezekről a versekről: a gond költészete. A konkrét dialektikája című könyvében Karéi Kosík jellemezte így az emberi élet keretét és megvalósulási formáját. „A gond a személyiségnek viszonylatok hálózatába való szövődése, mely a praktikus — gyakorlati világ képében lép fel vele szemben.“ S máshol: „A gond a világ az egyéniségben.“ Török költészete — és élete, mert a kettőt egy pillanatra sem tudja kettéválasztani! — a gond jegyében valósul meg. (A gond fogalma nem ismeretlen a szlovákiai magyar irodalomban, Fábry nál is gyakran találkozunk vele.) Nincs előle menekülés. A környezetváltozás sem szünteti meg. A magányba is elkísér. Sem lehetőséget, sem időt nem ad a játékos könnyedségre, zavartalan pillanatokra, a szorongás felengedésére; lehetetlen elfelejteni. „Ringass csak, altass / te voltál nyugalom / örökké való / hűtlen angyalom / életem ..Megannyi apró tűként veszik körül Törököt a fogalmak, amelyeket az emberi sors rosszindulatú manói állandóan elmozdítanak, előreböknek, hogy éles és soha nem szűnő fájdalommal a költő testébe mélyedjenek. II. A sors úgy hozta, hogy a közéleti cselekvés és gondok elől Török kénytelen volt visszahúzódni a magányba. Szellemi életünk megszokott jelensége, hogy a vidék minden esetben bizonyos fajta elmagányosodást, kikapcsolódást, félreállást jelent; a vidék megtöri az intellektust, a szellemet. De a Fényért perelek verseinek a magánya hatványozott éppen azért, mert ezek a versek a legvalósabb életérzésből, az egyénnek és környezetének reális konfliktusából táplálkoznak. Olyan közel állnak a valósághoz, mint a hétköznapok, szinte egyek vele. Innen látszólagos egyszerűségük. S a versekben felvetődött kérdések is egyszerűek, mert emberiek. Török nem elidegenedett értelmiségi — komplexumokkal —, hanem ember, aki élni akar. „Hát én szívem ugarába / mit vessek ez őszi napon, / hogy bánatot ne teremjen?“ „Szívemben türelem szól, / bár megjelölt vagyok s idegen, / eltilt sunyin a szótól az élet, / és felfalnak a csukaszájú napok.“ S bár a vers befejező részében így ír: „De azért gyűjtöm erőm bizakodón 1 a tülekedések zűrzavarában, / s kéretlenül is feltérdepel bennem / irányt mutató hű felelősségem“ — az olvasóban kétely marad; elég ennyi a lelki megnyugváshoz? A belső csendhez...? Mert Töröknek még az ő magán csendje is ezer nyugtalanságtól feszül. „Hangya- tojásbuborékok / pattannak levegővé / a Laborc tükrén, / míg nézem benne / vízi másomat, / és hangtalanul / feszül szívemre / a csend gyűrűje.“ Nem ad belső harmóniát a szemlélődés, jó érzést sem biztosít ez a csend, a szívre feszül. S leírat Törökkel ilyen sorokat: „A magány szikláján / csendesen ülök.“ III. Magányának színhelye a táj. Külsőség, színfalak, dekoráció? Nem, társ a magányban. A táj eleve magányos, a természet alapvonása a magány — elhagyott táj, elvadult táj —, mert bár figyelő
