Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

Háború és békéjét, Dosztojevszkij Bűn és bűnhödését, Zola Germinalját és a sok más remekművet olvastam. A másik kitűnő sorozatból, a Remekírók Könyvtárából ismertem meg a világ költőit a XIX. század végéig, a Rámajánától kezdve, Firdúszin, Homéroszon, Tasson, Dantén, Shakespeare-on Miltonon, Byronon, Puskinon és Lermontovon, Goethén, Schilleren és Heinén, Hugón, de Vignyn és Leconte de Lisle-n, a szimbolisták művein át az olasz futurizmusig, és persze a magyar irodalom legkiválóbb műveit egészen Adyig. Ez mind ott volt, és én lázas sietséggel habzsoltam mindent, akár értettem, akár nem, akár hasznos volt az erkölcsi és pedagógiai szempontból az én koromban, akár nem, akár édes volt, mint a manna, akár mérgező és áporodott ízű. Hogy én akkor hozzájuthattam a megismerés forrásához, és kitárulhattak előttem az irodalom világának széles horizontjai, az elsősorban tanárom érdeme volt, bár ő az engedélyét alighanem jóváhagyatta az intézet vezetőségével és tantestületével. Miért adott engedélyt a könyvtár használatára, s miért éppen nekem és egyedül csak nekem

— mert senki más ezt a kiváltságot nem élvezte (persze lehet, hogy más nem is kért ilyesmit) —, ezt éppen azzal a szótlan belső kapcsolattal magyarázom, amely köztünk kialakult. Még jobban megerősödött a kapcsolatunk, amikor egy napon elvittem neki első verseimet. Természetesen magyarul írtam őket. Akkor már buzgó, böngésző olvasója voltam a Nyugatnak, ismertem az Elek összeállította Ojabb magyar költők lírai antológiáját, amelyet már említett Štefan nagybátyámtól kaptam, s a helybeli könyv- kereskedésben megvettem Ady verseinek egy kisebb válogatását. Milyenek voltak az én költői zsengéim, nehéz volna megmondanom. Valami megmaradt belőlük, gondolom, mártoni levéltári letétemben, a többit Klaniczay vette magához. Egy-két soruk, helyesebben mondva töredékük még él az emlékezetemben, afféle foszlányok ezek, melyeket szétfújt az idők szele. Emlékszem, játszottam a nyelvvel s a képekkel (örökké törökké, örökké emlékké, az emlék miért lett? — íme, néhány szó). Amikor 1933-ban mint csehszlovákiai delegátus részt vettem a Nemzetközi PEN Club budapesti világkongresszusán, meglátogattam tanítómat, Klaniczayt, aki akkor a budapesti Fasori Gimnázium rendes tanára volt. Meleg üdvözlés és fogadtatás után egyik fiókjába nyúlt, és ezt mondta: „Most is itt őrzöm a selmeci líceum Érdemkönyvét, abban benne vannak az Ön első versei, saját kezével írta bele őket.“ Klaniczay vagy tíz évvel ezelőtt halt meg, ki vette át hagyatékát, nem tudom, s azt sem tudom, milyen rokoni kapcsolatban áll vele Klaniczay Tibor professzor, a kiváló irodalomtörténész. Klaniczay Sándor még egy téren adott nekem sokat mint mesterem. Intézetünknek — akárcsak a többi iskolának — volt önképzőköre. A Petőfi Önképzőkör. Ennek a története a selmeci líceumban külön fejezet, s hozzá nem is a legjelentéktelenebb a két irodalom — a szlovák és a magyar — szempontjából. Hiszen ott már a nemzeti ébredés, mindkét nemzet ébredése idején sok fontos dolog játszódott le. Részt vett a mozgalomban Petőfi, ott volt Sládkovič, később mások, köztük például Miksztáh. Tudomásom szerint ennek az önképzőkörnek fennmaradtak egyes jegyzőkönyvei még Petőfi korából is. Elég az hozzá, hogy mikor én a nyolcadikba jártam, az önképzőkör vezetésével éppen Klaniczay volt megbízva, ő volt a tanár elnök az ifjúsági elnök mellett. A színvonal magas volt, az önképzőköri gyűlések szinte szemináriumi gyakorlatnak számíthattak, a tananyaggal párhuzamos témákkal foglalkoztunk, de egyéni kezdeményezésből. Vitaesteket rendeztünk, sőt nyilvános ünnepélyeket a selmeci közönség előtt, előadásokkal, szavalatokkal, zeneszámokkal. A szavalatok megválasztásában, megbeszélésében, az ellenőrzés és irányítás munkájában Klaniczay kiválónak bizonyult. Gyakran szavaltam, és úgy hiszem, népszerű szavaló is voltam. Pontosan emlékszem, hogyan adtam elő Gyóni Géza Csak egy éjszakára című híres háborúellenes költeményét (szlovákra kitűnően lefordította Stefan Krčméry, a Tvorbában jelent meg a fordítás). Klaniczay haladó gondolkodású humanista volt, s a háború alatt ez kettős erénynek számított, lépten-nyomon éreztük ezt. Nevelési eszménye: a szorgalom, a pontosság, a szinte puritán jellegű becsületesség — ami egy egyházi intézetben persze természetes volt — azzal, hogy magának a tanítónak élő példáján nyugodott, feltétlen tiszteletet keltett, és mély nyomot hagyott, úgy hiszem, minden tanítványában. Ebben megegyezett a véleménye legalábbis mindazoknak, akikkel én évek és évtizedek múltán találkoztam. Amit követelt, annak ő maga felelt meg elsősorban.

Voltak persze más tanítóim-tanáraim is az említett intézetben, de olyan nagy hatást, mint Klaniczay, egyikük sem tett értelmi és erkölcsi fejlődésemre.