Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

kerültem ehhez az egyébként szinte aggályosán tárgyilagos, korrektül hűvös viselkedésű emberhez. De csak egy kicsit, s majdnem csakis a munkámmal, tanulmányaimmal kapcsolatban. Ez egyrészt elismerése volt annak, hogy a rangsor szerint osztálya eminensei s így egyúttal az intézet kiváló növendékei közé tartoztam, másrészt természetesen annak is köszönhettem, hogy mégiscsak az ő tantárgyaival foglalkoztam a legtöbb figyelemmel és szorgalommal, s végül még egy fontos dolognak, mégpedig annak, hogy házi, de iskolai dolgozataimat is már akkor valami sajátosan egyéni stílussal írtam, amely határozottan különbözött az átlagtól. Klaniczaynak egészen különleges módszere volt az írásbeli dolgozatok elbírálására. Erre havonta egyszer került sor. A dolgozatírást követő héten elhozta a házi dolgozatokat az iskolába, s egy külön órán elemezte, magyarázattal kísérte minden egyes tanuló dolgozatát, s megindokolta, kinek miért adott ilyen vagy amolyan osztályzatot. Ezeket az órákat az egész osztály szinte lázas izgalommal várta. Tanárunk mélyrehatóan boncolta munkánkat, felfedezett minden lapos, üres szólamot, leleplezett minden kertelést, fölöleges kitérőt, felszínességet és hatásvadászatot. Iróniája kíméletlenül lecsapott, mint az ostor, elismerése vagy éppenséggel dicsérete emelte önérzetünket, büszkeséggel töltött el, serkentette ambíciónkat. Egyszer egy huszárcsinnyel mégis túljártunk az eszén szegénynek. Ez már a nyolcadikban történt, akkor a fiatalokat már sok minden egyéb érdekli, mint a tanulás. Elég az hozzá, egy „lumpolás“ után vagy tíz társam megkért, hogy a szokásos házi dolgozatot írjam meg helyettük. Szegény fiú voltam, anyám a testvérénél élt akkor Erdélyben, magam tartottam el magamat; egyrészt mendikálásból, másrészt egy elég tekintélyes ösztöndíjból, aztán kártyázásból és a heti két-három órai instruktorkodás díjából éltem. Egy házi dolgozat megírásáért három koronát fizettek, tíz dolgozat ára csinos összeget — harminc koronát — tett ki! Megírtam hát azt a tíz dolgozatot egy és ugyanazon témáról, figyelembe véve minden egyes társam egyéniségét: a jobb tanulónak jobb dolgozatot, a gyengébbnek silányabbat szerkesztettem. Tanárunk nem vette észre a csalást, de hát nem is sejthette. Valamire azonban még így is rájött. Egyik társamnak, aki különben jeles diák volt, tehetséges, de teljességgel önállótlan gondolkodású — az esze éles volt, mint a borotva, de a természete, akár a lajháré —, szóval ennek a társamnak a dolgozatát már a végkimerülés határán, minden erőmnek megfeszítésével írtam meg. Az utolsó mondatra mindig emlékezni fogok, így hangzott: „Drámái — mármint a szóban forgó magyar romantikus drámaíróéi — fürödnek a humor tengerében.“ Klaniczay ezt jegyezte meg az elemzés során: „Hallja, fiam, maga ezt a dolgozatot végtelen undorral írta.“ Eltalálta. Az egész osztály hahotázott, csak a dolgozat írója nem.

Két rendkívüli kiváltságban részesültem osztályfőnökömtől. Lehet, hogy szorgalmamnak, lehet, hogy tudásvágyamnak köszönhettem ezt, lehet, hogy az akkor már nyilvánvaló olvasottságomnak, amely mégiscsak megkülönböztetett az osztály átlagától — mert csak az a két-három zsidó vallású osztálytársam volt egyébként kivétel, akik vagyonosabb családból származtak, és megvolt a módjuk rá, hogy magánúton is művelődjenek. Ötödikes koromtól Klaniczay maga mellé vett kisegítőnek az intézet ifjúsági könyvtárába, amelyből könyveket kölcsönöztek a tanulóknak. Állandóan ott voltam körülötte, és persze az az előnyöm is megvolt, hogy elsőnek juthattam a könyvekhez: Ezenkívül itt-ott mégiscsak sor került köztünk bizalmasabb beszélgetésre is, no persze, csak a pontosan megszabott határig, mert az ilyesmire Klaniczay kényesen ügyelt. A másik, számomra végtelenül becses és egész életemre döntő jelentőségű kiváltság abban állt, hogy Klaniczay engedélyével bejárhattam a tanári könyvtárba. Éltem is az engedelemmel, s minden délután ott üldögéltem, estig, olvastam, kivonatokat, jegyzeteket készítettem, vagy kimásoltam ezt-azt a jó öreg Yost gépen. Az alatt a négy év alatt tanultam meg gépelni, úgyhogy aránylag gyorsan, szinte diktálásra tudtam írni. Hogy mit jelentett számomra a selmeci evangélikus líceum tanári könyvtára, azt ki sem lehet mondani, azzal külön tanulmányban kellene foglalkoznom. Tele volt hazai eredeti magyar és magyarra fordított művekkel, főként történelmi, de persze szép- irodalmi tárgyú könyvekkel is. Az ötödiktől a nyolcadikig mindent elolvastam, amihez csak hozzáfértem. A nagy klasszikusok remekműveit, az antik klasszikusoktól az angol, francia, orosz klasszikusokig. Csak a Révai Klasszikus Regénytára magába foglalt úgyszólván mindent, ami a világirodalomban valamit jelentett. S hozzá aránylag jó magyar fordítások voltak ezek. A régi líceum tanári könyvtárának komoran szürke boltozatos termében megrázó perceket éltem át, míg Hugo Nyomorultak]á.t, Tolsztoj