Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

helybeli katolikus gimnázium, ahol piaristák tanítottak, szintén nem volt kivétel, mint később megtudtam —, s hogy az úgynevezett Púöky-affér* a korhoz illően gyászosan végződött; a szlovák diákok kicsapásával. Tanulmányaim idején nem került sor hasonló „incidencre“, egyszerűen azért nem, mert bizony akkor ott már nem is fordult elő semmiféle „diákösszeesküvés“. A gépezet kifogástalanul működött. Az el- nemzetietlenítés folyamata erőszak nélkül is — talán így mondhatnám — tökéletesen automatizálva volt. Kétségtelen, hogy ezt elsősorban a kiváló tanári karnak lehetett köszönni, mert ennek a testületnek olyan intellektuális és erkölcsi tekintélye volt, amilyenről ma még csak álmodni sem lehet. A tanár a diák szemében szülőjének helyettese, egy sokkal-sokkal magasabb világ képviselője, afféle olimpuszi félisten volt. Nem emlékszem egyetlenegy olyan esetre sem, ahol tekintélye csorbát szenvedett volna, nem tudok egyetlenegy példát arra, hogy közülünk valakivel igazságtalanul bántak volna, nemcsak engem nem ért ilyen sérelem, hanem mást sem, legalábbis az én osztályomban soha senkit. Még azon a bizonyos kényes ponton, a nemzetiségi kérdésen is nyájas szofisztikával sikerült átsiklani. Osztályfőnökünk, aki liberális, haladó gondolkodású ember volt — ezt az is bizonyltja, hogy az elavult, merev szemléletű Beöthy- féle tankönyvet felcserélte az akkor liberálisabb, szabadabb szellemű Pintér-féle irodalomtörténettel, s hogy az önképzőkör számára előfizettette a Nyugatot — minden év végén statisztikát készített. Bevezette az iskolai anyakönyvbe a diákok adatait, és közzétette az iskolai értesítőben, amely évről évre nyomtatásban is megjelent. A negyedik évfolyam végéig egy szó megjegyzés nélkül beírta azt a nemzetiséget, amelyet a tanuló bejelentett. A válaszok gépiesek voltak, a többség szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. Az ötödik évfolyam végén — közben az osztály jócskán, mintegy kétharmadával megfogyatkozott — szokásos kérdésére megint a szokásos felelet hangott el. Habozás nélkül, természetszerűen. Tanárunk megállt, és finom mosollyal megjegyezte: „Fiúk, meg kell magyaráznom, mi az anyanyelv pontos meghatározása. Az anyanyelv az a nyelv, amelyen legtöbbet és legszívesebben beszélünk.“ Természetes, hogy valamennyien legtöbbet magyarul beszéltünk, és hogy legszívesebben-e? Hiszen szlovákul már nem is tudtunk tisztességesen. S így a felső osztályokban szinte magától kiveszett a tanulókból a nemzeti hovatartozandóság érzése, nem is kellett ehhez semmiféle erőszak. Csak hetedikes koromban, pontosabban a hatodik osztály befejezését követő szünidőben rendültem meg, akkor ébredt fel bennem a nemzeti öntudat. Mikor a hetedikbe és a nyolcadikba jártam, már olvastam a nagy orosz klasszikusokat s a hazaiak közül Vajanskýt és Kukučint, s felfogtam a helyzet tragikus voltát. Aztán elért hozzánk a Nagy Októberi Forradalom visszhangja is, de az osztályban továbbra is uralkodott a dura necessitas (a kegyetlen szükség) törvénye, s tudomásul kellett vennünk az esetleges következményeket. Csak kevesen, ketten-hárman mondtuk el egymásnak bizalmasan a véleményünket. E kevesek közé tartozott későbbi pályatársam, Viliam Kori- čánsky is, aki ma Gyűgyön él nyugdíjban. De a többiekben is volt azért valamiféle diák betyárbecsület. Látták, hogy Tolsztoj Feltámadását olvasom Skarvannak Pasternak illusztrációival díszített szlovák fordításában, és senki ügyet sem vetett rá.

Klanlczay, az osztályfőnökünk a legszigorúbb mértékkel mérve is hivatása magaslatán álló, kitűnő szakember volt. Biztos és pontos tárgyi tudása, előadói gyakorlata tette azzá s ezenkívül tökéletesen megformált erkölcsi személyisége, belső és külső kiegyensúlyozottsága. Az önfegyelem embere volt, és ezt a fegyelmet természetesen tanítványaitól is megkövetelte. Érkezése mindig felvillanyozta az egész osztályt. Csupa fül volt mindenki, feszülten figyeltünk minden szavára, sőt mozdulatára. Soha senkit nem részesített előnyben, nem vezette félre sem a szolgálatkészség, sem a túlbuzgalom, nem vette le a lábáról semmiféle bevált diákfogás. Minden tanítványát a csontja velejéig ismerte. Megfontoltan és igazságosan osztályzott. A kitűnőért keményen meg kellett dolgozni. Mire a negyedik osztályba kerültünk, álmunkban is tudtuk a latin és a magyar nyelvtant. Az ötödikben már nem volt szabad nyelvtani hibát elkövetni, a hatodik után már stilisztikai hibát sem. A két legfelső osztályban nehéz latin aucto- rokat olvastunk; Horatiust ón már versben fordítottam. A mai napig hasznom van abból, amit a magyar irodalomból az ő vezetésével megtanultam, későbbi tanulmányaim során az általa lerakott alapokra építettem.

Nem tudom, miért, nem tudom, hogyan, de vagy öt év elteltével egy kicsit közelebb

*) Púčky = rügyek; Szlovák diákok titkos egyesülete