Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

alá került, bár jóval később, de még a régi Magyarország fennállása idején, nemegyszer emlegette előttem félig-meddig rezignáltan az édesapját, vagyis velem azonos nevű anyai nagyapámat, hogy az nemzetiség dolgában egészen más nézeteket vallott. Egyébként az iskola első osztálya számomra nem jelentett valami sokat, hiszen én már jóval előbbre jutottam, mint kis pajtásaim, a parasztgyerekek. De az akáclombos nógrádi táj

— Timrava Nógrádja —, az igazi szlovák földműves falu megigézett. Hodrusbánya mély völgykatlanban fekszik, sziklás bányavidék, ahol a föld alatt folyik a munka. Felső- esztergály más: parasztporták pajtáival, méhessel; a kertek alatt folyó kanyarog, ahol fürdünk és halászunk. És aztán mezők, rétek — ilyet azelőtt sose láttam —, legelésző tehenek kolompjának szava szól, harsog a kondát hívó kanászkürt. Az ott töltött esztendő mélyen belevésődött gyermeki lelkembe. Az alatt az egy év alatt szívemhez nőtt a szlovák földműves falu s az ottani életforma, és tiszta visszhangként megmaradt bennem, jóllehet később sok városi hatás ért. Sok-sok esztergályi motívum tűnt fel és tűnik fel előttem és bennem a mai napig, bár Hodrusbánya túlsúlyba került. Ezért lett legkedvesebb íróm Timrava, akinek családjával nagybátyám családja barátságot tartott.

Hazatértem. Újabb iskolaévek következtek, de most már a hodrusbányai evangélikus népiskolában. Hogyan teltek ezek az évek, arról keveset tudok mondani. Akkori tanítómra nem valami szívesen emlékszem vissza. Felmerül ugyan emlékezetemben alakja és úgynevezett személyisége, ha ugyan egyáltalán volt személyisége, de semmi jellemzőt, semmi sajátosat nem mondhatok róla, sem a nevelési módszeréről, sem oktatásának tartalmáról. Amolyan század eleji tucatember volt, az épp akkor életbe lépő Apponyi- féle elnemzetietlenítő rendeletek végrehajtója. Csak a vallástant tanultuk szlovák nyelven. Hodrusbányának akkor nem jutott osztályrészül az a szerencse se, hogy a szlovák nemzethez hű papjai legyenek, már túl voltunk akkor az Oswald-féle korszakon. (Fr. R. Oswald, a hodrusbányai születésű római katolikus pap, a szlovák nemzet hű fia és jeles irodalmár volt.) Csak jóval később, amikor én már a középiskolába jártam, változott meg a helyzet: Hodrusbánya szinte egyszerre kapott kiváló szlovák katolikus és evangélikus lelkészt: St. Závodský és Ivan Cičmanec személyében. Akkoriban került oda Gusto Michnay is, ez a csabai születésű nagyszerű tanító. Megkezdődött a megújhodás korszaka, a lakosság átnevelése, kiveszőiéiben levő szlovák nemzeti öntudatának újraélesztése. Ezt a korszakot, sajnos, nem éltem át teljes egészében, nekem csak a kéthónapos nyári szünidő jutott belőle, de ez is elég volt ahhoz, hogy mély benyomást tegyen rám. Szóval a hodrusbányai népiskolában töltött három esztendőről igazán nem mondhatok semmi nevezeteset. Azazhogy valamit mégis, de ez egy kicsit máshová tartozik. Édesanyám egyszer elvitt „vizitbe“ Majerskýhez, a helybeli katolikus tanítóhoz. A Majerský gyerekek asztalán egy csomó könyv hevert, ezeket kezdtem böngészni. Szlovák könyv nem akadt köztük. De volt ott egy magyar ifjúsági folyóirat, a Zászlónk. S rábukkantam Bulwer Pompejí pusztulása című regényének magyar fordítására. Képzeletemet megragadta a sebtében elolvasott néhány oldal, s elku- nyeráltam a könyvet. Ismert regény, mai napig népszerű olvasmány az egész világon, Sienkiewicz Quo vadisának előfutára; találóan ábrázolja a hellenisztikus szinkretizmus hanyatló korszakát. Számomra egyike lett az első indítékoknak és tanulságoknak az irodalomhoz vezető tekervényes úton. Majerský tanítóval később még néhányszor találkoztam, úgy tudom, az első köztársaság idején szociáldemokrata képviselő volt a selmeci járásban.

És eljött a nap, 1910. szeptember elseje, amikor anyám kézen fogott, és elindult velem a Hodrusbányáról Selmecre vezető hegyi út szerpentinjén, az úgynevezett országúton, hogy beírasson a selmeci evangélikus líceumba. így hívták akkor ezt az egyházi gimnáziumot. S ezzel számomra is megkezdődött a középiskolai tanulmányok nyolcesztendős vándorútja.

Úgy vélem, minden úgynevezett művelt ember életének egyik legfontosabb szakasza középiskolai tanulmányainak ideje. Mert hiszen ez az idő közel egy évtized, mely alatt a diák ismereteinek köre fokozatosan és egyúttal rohamosan bővül, a fiatal ember testileg és erkölcsileg formálódik, és végül éppen ebben az időszakban kerül kapcsolatba pedagógiai tényezőkkel, magasabb szakképzettségű tanítókkal.

Osztályfőnököm az első osztálytól az érettségiig, tehát az egész idő alatt, a latinmagyar szakos Klaniczay Sándor volt. A selmeci evangélikus líceumról el volt terjedve, hogy nem tűrt el semminemű nemzetiségi megnyilatkozást — de e tekintetben a