Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

Figyelembe kell venni azt, is, hogy a szlovákból és csehből magyarra fordított irodalmi művek nem 1918 után tűnnek fel első ízben, hanem már a 19. század második felében és századunk első éveiben, amikor ez igazán szabad elhatározásból, belső meggyőződésből jött létre, tisztelgésként a nép szellemi függetlensége előtt. Pár évvel ezelőtt Kemény G. Gábor több kötetben, sok ezer oldalon adta ki a nemzetiségek sérelmeit bizonyító iratokat, a magyar kormányzat túlkapásait. Bűnök tükrét jelentette meg. De összegyűjthető olyan hatalmas dokumentum-antológia is, mely a magyar szellem és közélet pozitív magatartását bizonyítja, a nemzetiségek támogatását, védelmét, az azonosodást velük. Nem vitás, hogy ez utóbbi gyűjtemény a döntő jelentőségű. A fél évszázad ilyen dokumentumokra veti a fénycsóvát.

A háttérben állott a magyar nép, amelyről legjobb írástudó fiai, kortársaink vallották, hogy soha nem volt nacionalista, nem ismerte a türelmetlenséget, kívánta és gyakorolta az egyenjogúságot szlovákkal, románnal, szerbekkel. Hivatkozhatunk Veres Péter emlékezéseire és vallomásaira. A dolgozó Magyarország, a falusi nép és a városi ipari proletariátus tartósan táplálta három magyar nemzedék pozitív szemléletét a nemzetiségi kérdésben. Nemzetiségeink megőrizhették önálló gazdasági, társadalmi és szellemi létformájukat. Egy nemzetiség gazdagságát az emberek jelleme és ereje is jelenti, nemcsak a búzatáblák és a nyersanyagok. A régi Magyarország megrázkódtatás nélkül megóvta a szlovák család összetartó erejét, erkölcsi bátorságát, nyelvi-nemzeti öntudatát. Szlovák költők ezeket a szép emberi típusokat énekelték meg, példaként mindenki számára.

Békességbe, őszinte és tartós szomszédi kapcsolatba csak az igazság arany belépődíjával léphet be a közép-európai ember. Nincs más mód. A régi ország igazságosabb és méltányosabb felidézést vár. Emlékének, vagyis magunknak tartozunk vele, az őszinteség és egyértelműség visszatérésének. De nem szavakra, valóságra van szükségünk. A haza idézése: tudat és küldetés idézése. Ki a lelkiismeret oldaláról, ki az értelem felől valósíthatja meg. Tényeken és analógiákon eltűnődve biztosan felidézhető a múlt, s becsületesen, szívnyugtatóan. Akár úgy, ahogy egyes régi vitás sakkjátszmát újra lehet lejátszani, akár úgy, ahogy egy labdarúgó-játékot, melynek bírája elfogultan döntött, meg lehet ismételni, sőt meg kell ismételni új bíróval. Fel kell emelni azt, amit elejtettünk. Bűntudat helyett alkotó tudatot kell árasztani a nemzetre, mint tiszta légkört. A haza ereje társadalmi jelenség, egymás kölcsönös megbecsülésében fejeződik ki. A múlt megbecsülése tulajdonképpen egymás megbecsülése, józan, megfontolt, valóságbecsülő felfogás.

E. B. Lukáč

Az én tanítóim

(Megjelent a Matičné čítanie 1969/7 számában)

Első tanítóm az édesanyám volt, a szó valódi értelmében. Még amikor óvodába jártam, szóval négyéves lehettem, megtanított olvasni, szlovákul és magyarul is. Nem voltam én csodagyerek, Ilyesmit nem állítok, de annyi bizonyos, hogy anyám csak néhány napon át tanítgatott esténkint, s ezalatt én elsajátítottam az ábécé titkait, és megtanultam folyékonyan olvasni. Hihetetlenül hangzik, pedig így volt. Mikor a „bevezető tanfolyam“ elvégzése után bekerültem a községi iskolába, engem már nem kellett az olvasásra tanítani. Ez aztán persze szinte bosszantotta is a többi nebulót, mert számomra nevetséges és érthetetlen volt az ő elmaradottságuk.

Még ötéves sem voltam, amikor egy napon megállt egy kocsi hodrusbányai házunk előtt. Anyai nagybátyám, Štefan Lukáč jött el értem. Tanító volt Nőgrádban, a Kékkő melleti Felsőesztergályon. Valósággal elraboltak akkor hazulról. Csak annyit mondtak, kirándulni megyünk. Az egynapos kirándulásból esztendő lett: kijártam a községi iskola első osztályát. Nagybátyám tekintélyét mindenki elismerte a faluban és az iskolában; szigorú és igazságos tanító volt. Persze már ő is erősen a hivatalos szellem hatása