Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

éppen ott tartott, hogy legyűri élősdi főúri kisebbségét. A közemlékezés nagyon múlé- kony természetű nálunk. Nemrég történt, hogy az egyik budapesti tanácshivatalban nem akarták elhinni, Fiume néven a mai Rijeka Magyarországhoz tartozott, s a férfiú, aki ott született, joggal magyar honosságú. Az ország úgy múlik el, hogy az emberekben tűnik el.

A forradalmi magatartás és a szocialista demokratizálódás csak akkor meggyőző és magabiztos, ha nemzeti követelményekből világosan és tisztán, alulról fölfelé nő, olyan egyensúllyal, mint a jáki templom kőkockái. Amely nemzet hagyja leverni történelmi hagyományait, mint a diót, történelmietlenné válik, egy ideig pislog a légüres térben, aztán elalszik. A biológiai összezsugorodást nem kell feltétlenül követnie szellemi és erkölcsi összehúzódásnak. Élhet kis nemzet is szabad és nagy lélekként, önérzetes és természettől fogva kiegyenesedő emberként, mint nagy költőink tanították. Példát garmadával idézhetnénk múltunkból és irodalmunk hősei közül. A nagyságnak kijáró tiszteletet morális szépség és szellemi erő lopja az ember szemébe, nem ügyeskedő tollasodók, akik világnézeti álcával járnak köztünk, s fejőstehénnek nézik a hazát. Illyés Gyula írja egyik versében, hogy van haza a magasban, a földi térség túlnövése, a szellemi hagyományok boltozata.

A nemzet tagjainak lehetnek történelmi ismeretei és tudatképei, de ha a nemzeti közvélemény hallgat történelmi tudatáról, a magános ember ma nem szól közbe. Alighanem innen ered olyan észleletünk, mintha a nemzeti tudat kollektív elzsibbadása állott volna elő, mintha a labdarúgás s a visongó táncdal vonzóbb volna a nemzeti öntudatnál. Ogy rémlik, a tömegembernek rádióban, televízióban, könyvben és újságban tálalt pótlék tökéletesen megfelel a búvópatakként eltűnt történelmi érdeklődésért. Magatartásunkból, tevékenységünkből sokszor hiányzik az érzék a nemzeti felelősség iránt. Jelszókkal érjük be, mint aki könnyen hitegeti magát. A haza ritmusokat éreztet, melyekre a mai fiatal fülek jobbára nyeglén és süketen fordulnak el. Amit a múlt közvetít, arra már csak öreg arcok rezdülnek meg. Fültanúja voltam egy rádiós párbeszédnek, melyben a riporter ama kérdésére, tudja-e, ki írta a Himnuszt, és hogyan szól első versszaka, kínos hallgatás volt a válasz az egyébként fürgén felelgető, kitüntetett, fiatal termelőszövetkezeti asszonyelnök részéről. A népi és szocialista öntudathoz hozzátartozik a Himnusz vállalása is.

Volt egy korszak, amikor tankönyveink és naptáraink oldalain Rákosi Mátyás cirógatta a búzakalászt, s a magyar versek nagy antológiájában új „népdalok“ jelentek meg, amelyekben a parasztok rózsát szórtak Rákosi lábai elé. Az ország vezető marxista történésze, Molnár Erik, akkor és még később is olyan fejtegetéssel állott elő, hogy a magyar nyelvnek el kell halnia, s a magyarságnak fel kell olvadnia valamely alkalmas világnyelvben. Ez a nézet hazai különlegesség volt, melyre egy irodalomtörténész, a Zrínyi-monográfia írója, Klaniczay Tibor, még ráduplázott. Annál különösebben hat az ilyen következtetés, mert ugyanannak a nézetnek, mellyel nekünk a kikerülhetetlen nyelvhalált jósolták meg, szomszédainknál hasonló marxista alkalmazása nem támadt. Körülöttünk mindenütt éppen a nemzeti önmegbecsülés erősödött meg a marxizmus alapján, s az a felfogás lett úrrá, hogy a szocializmus nem parttalan jelenség, hanem a nemzet független követelményei határozzák meg, s csakis a reális, közösségi kategórián át illeszkedik a nemzet más népek együttesébe, az emberiség haladásába. Van magyar nemzeti elhivatás, mely benső feszítőerőként működik? Világos, hogy nyelv nélkül nincs nemzet, nemzet nélkül nincs ország, ország nélkül nincs nemzeti elhivatás.

Elképzelhető, hogy mi is úgy emlegessük a tovatűnt régi Magyarországot, ahogyan bárki más nemzet emlegeti hazáját: igazsággal, de szeretettel is. Irodalmunkból fejtjük ki mondanivalónkat s éppen ezért Balassi és Zrínyi, Mikes és Csokonai, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany, Madách és Jókai, Mikszáth és Ady, Móricz és Babits századokat összefogó Magyarország-megbecsülésére gondolunk elsősorban, a jellemnevelő honfiúi példákra, a nemzeti elhivatás filozófiájára, minden álcázás ellentétjére, a nyegleség kiirtására. Petőfi gyűlölte a Habsburg-királyt és erőszakszervezetét Magyar- országon, de hazáját bokrétának látta, és láttatta Isten kalapján. Lírai túlzás, de mély meggyőződésből fakadt, ezért szép és halhatatlan. S Petőfi meghatározását önbizalmunk nevelésére érvényesítette a nemesszívű Eötvös József, amikor ezt a meghatározást iskoláink tananyagába iktatta bele, hogy emberségünket színesítse vele, nem mások ellen, hanem magunk megbecsülésére.