Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

Fogyatékosságainkat haladásunkért és fejlődésünkért nekünk kell másoknál élesebben éreznünk, s tanulnunk kell idegen szemek összehasonlításából. Ady azért sírt hazája vesztén, mert mérhetetlenül szerette ezt az országot. Az utat kereste, amelyen továbbra is meg tudnánk állni, nemzetiségek helyett immár egyenjogú népekkel szövetkezve, egy hazában, szabadon és boldogan. Szomszédaink kortárs költői ötven évvel ezelőtt éppen az Ady-lírával társították magukhoz Magyarország taszító és vonzó formáit. A szlovák felszabadulást gátlástalanul megéneklő Štefan Krčméry fejezte ki ezt a legnyíltabban, amikor bizalmas naplóját haláláig magyarul írta, s Ady magyar képletében kereste a két szomszéd egymásrautaltságát és biztonságát. Tisza Istvánhoz senki sem kötődött. Adyhoz, Ady szelleméhez e fél századon át rendületlenül visszatértek a szomszéd nemzetek írástudói, akik még értettek magyarul. „Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon“ — ez az Ady-kiáltás a régi közös hazáért hozzájuk szólt, a nemzetiségből nemzetté váló népek költőihez, akik tudták, hogy az igazi ország jelképe nem Tisza, hanem Ady.

Igen, ha igazságot keresve visszanézünk, úgy rémlik: két Magyarország áll előttünk az ötven év előtti hónapokban, mint két egymásba váltó filmkép. Egy negatív meg egy pozitív Magyarország.

Az első a feudális nagybirtokok országa s a nem magyar érdekű nagytőkéé. Mindkét tényező polgári demokratikus korlátozását már a világháború előtt megtervezte a haladó közvélemény. Megtervezték a középbirtok megmentését is, ami különös nemzeti érdeknek látszott. Mert jóval 1918 előtt már ijesztő tömegben került dobra az eladósodott magyar kisbirtok. De 1918-ig a polgári demokratikus korlátozást nem sikerült elérni, nem sikerült a középbirtok megmentése sem. Szégyenletes negatívum volt a kivándorlás, mely évről évre, főleg Amerika javára, apasztotta meg jelentős méretekben az országot. Elmaradt a mezőgazdasági és ipari munkásság szociális helyzetének rendezése. Elavult állapotok uralkodtak az országgyűlési választásokon. Mikszáth szatírái híven rögzítik a két Tisza nemzedékének elképesztő antidemokratikus módszereit. Mert az írott szó szabad volt, érdekes ellenmondásként, s a miniszterelnöknek el kellett viselnie a kemény bírálatot.

Mindezt a pozitív Magyarország: egyetemeink, közkórházaink, a statisztikai hivatal, a levéltárak és múzeumok, állattenyésztés és malomipar, villamosítás és gyümölcsnemesítés, a posta és vasút, több tudományág — az anatómia, biológia, botanika, geológia, vegytan, állatjárványtan, elektrotechnika, földrajz — az újság- és könyvkiadás, a közbiztonság és jogrend: példaként szolgálhattak volna bármely nyugati országnak. Sőt, nem egy vonatkozásban Magyarország akkor felülmúlt egy sor nyugati országot, elsőnek tüstént a szomszéd Ausztriát. A régi ország jogrendjét még 1930 táján is elfogulatlan szomszédbeli politikai írók mintaszerűnek mondták, így például az igazmondó szlovák Emil Stodola.

Igen, az ellentmondások országa volt, akárcsak a többi ország a világon. Nem volt szabad demokratikus körforgás a társadalomban, mégis kitörhetett, és érvényesülhetett a tehetség. Független maradt egymástól jószándék, tett és türelem, mégis országos bajok láttán hirtelen egyesültek. Szociális biztonság nem volt, de volt jog- biztonság. A szociális kérdés megoldása gyerekcipőben járt, mint mindenütt a világon, az országnak mégis volt társadalmi összetartása. Éppen Mikszáth magyarázta fáradhatatlanul, hogy nem szabad haragudni Magyarországra, még az elmaradt vármegyére sem, holott ő volt az ország legélesebb bírálója. De a bírálat és megbecsülés összefért.

Az 1848/49-es szabadságharctól Károlyi népköztársaságáig hetven esztendő telt el

— I. Ferenc József korszaka — számos politikai ellentéttel, egy-egy gazdasági zátonynyal, de békében. Ez a fontos tényező, a béke, nem maradt hatás nélkül az országra

— ne feledjük el! — gazdaságilag úgyszólván önellátó volt. Ezt a gazdagodást nem Tisza, nem Wekerle, s nem Vázsonyi csinálta, hanem a nép milliói. Két ország élt, egymást metszve, de a népi Magyarország, mely Ady Magyarországa is volt, fölébe nőtt a parlamenti Tisza-kormányzásnak. Fél századdal ezelőtt az országgyűlés jelképezte az országot, holott a valóságban az volt a lényeges s az igazi, ami az ország- gyűlés mögött lüktetett, az élő ország, a dolgozó haza. A nemzeti fejlődés kontinuitása

— a legbecsesebb érték egy nemzet életében — magyarországi közérzetté vált.

S ennek az ellentmondásos országnak akadtak még sajátos varázslatai is. A gyilkos török és német századok pótlásaként hirtelen európai nagyvárossá növesztette és