Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

Vörösharty ehhez az országhoz és lakóihoz írta a Szózatot, s Arany a realista erkölcsi erejével értelmezte a rendiiletlenséget. Félszázad múltán idézhetjük, hogy „sikamló volt a tér“ és „nyomás jött felül“, lezuhantak a felhők, de a nemzet sírjánál a testvéri népek szemében nem gyászkönny ült. Harsányan éltették az önrendelkezés jogát, nem tudva, hogy a sejtoszlás szerint megmásíthatatlanul átveszik az anyasejt tulajdonságait, mint örökséget. A régi századokban egy fedél alatt éltünk, vígságban és megpróbáltatásokban, testvérként, ahogy régi históriás énekeink és népdalaink cáfolhatatlan erővel bizonyítják, együtt lélegezve uraink és idegen hódítóink ellen. De erre a jó viszonyra egy idő óta jóformán csak mi emlékszünk vissza, szomszédaink elfeledték. A békecsináló hatalmak döntése úgy szólt, hogy több millió magyar szülőföldjével együtt az utódállamokba került. Az önrendelkezés joga tehát nem vonatkozott mindenkire.

A magyarság ötven éve összehasonlíthatatlanul és egyedülállóan formálódott ősi lakhelyén, jelentős részben a magyar állam határain kívül. Nincs a világon hasonló társadalmi kép. Osztrák mindössze csak hetvenezer lakik Trentinóban, olasz fennhatóság alatt, mint nemzetiségi csoport, de nyelvtestvéreik időnként felkavarják értük a világot. A magyarok kisebbségi helyzetben is békésen dolgoznak, törvénytisztelők módján, ott várják a reformokat mai hazájukban. A második világháború közjátéka, amikor némely területet a kisebbségekkel visszacsatoltak az anyaországhoz, pár év múlva keserves és véres csalódások kútforrásává vált. E sebek máig nem hegedtek be, de nincs szó a fájdalomról. A magyar magamegadón él a Duna-tájon, nemcsak egységes nemzeti irányítása nincsen, még számontartása is hiányzik. A magyar nem kíván oka lenni semmiféle viszálynak, gyorsan és simán tűnik el más nép hullámaiban. A sodródó és hasonló, Jób-sebekkel borított magyar ma sajátos típus Közép-Európában, ahol a nemzeti telítettség és önérzet soha nem volt dagálya észlelhető a magyar etnikum peremei körül. Békességben akarunk élni, megtámaszkodni. S ha magunk nem érünk rá a számlálásra, ki is firtatná, hányan vagyunk itt meg ott? Amerika talán? Vagy Anglia? Franciaország? Fél századdal ezelőtt, mikor hatalmon voltak Közép-Európa fölött, ők intézkedtek a magyarok diaszpóra-sorsáról. Beható és hiteles tájékozódások alapján, mint tudjuk.

Magyarországot szocialista szomszédaihoz évek óta kifogástalanul betartott szövetség szálai fűzik, újabban a nemszocialista Ausztriához is, ahol szintén él magyar kisebbség. Magyar író nem vállalhat eretnek-igét e szövetség ellen. S hogyan is vállalkoznék rá éppen az, aki társaival együtt az ötven év leginkább próbatevő korszakában, a Horthy-korban újra vállalta és meghirdette Ady gondolatát, a szükségszerű és belátásos barátságot szomszédainkkal. Hitünk és meggyőződésünk azonosult cselekedeteinkkel és írásainkkal, álarcot soha nem használtunk. Amit e téren építettünk, egyértelműen tettük. A régi Magyarország ürügyén csak saját portánkon szemlélődünk, szeretnénk szót érteni sajátos nemzeti gondon.

Erősen érezzük, a múlt iránt az a kötelességünk, hogy tárgyilagosan felidézzük, vagy felidézését ne gáncsoljuk el. Egykor túl sok történelmi hagyományt vállaltunk, magyar hlsztorizmus állott elő, mint a fejlődés akadálya, mely megterhelte a nemzet vállait. Ma a hagyományt sokszor befűzhető-kifüzhető napi érvényű szólamok helyettesítik. Minden töprengés világossá teszi, hogy semmi új nem építhető fel puszta talajon. Ami új szilárdan emelkedik fel: a régire épült, mint előzményre s alapra. Aki el akarja hitetni nemzetével, hogy élhet és nőhet történelmi önmegbecsülés nélkül, közvetlen jelenétől eltelve, erőszakot követ el, akár a kuruzsló, aki képes médiumát megfosztani emlékezetétől. Mivé válnék az emberi élet, ha nem tudnánk napi tevékenységünkkel párhuzamosan emlékezni? Ha nem tudnánk összehasonlítani, elveszítenők az iránytű biztonságát, képtelenek volnánk dönteni hasznos és ártalmas között. A nemzet fejlődése és haladása során tapasztalatokra tesz szert, történelmi magatartást szerez, kialakítja alapállását, jellemmé keményül, amely jellemet meg kell tartania, nemesítenie, áttestálni nemzedékről nemzedékre, mint a szépre-jóra szóló társadalmi tanulságok összességét. A nemzeti politikának figyelembe kell vennie a történelmet és a nemzeti jellemet, de nem kerékkötőnek, hanem előre lendítő erőnek.

Ma emlékezet-kiesésünk van régi hazánkról, leggyakrabban elrajzolva jelenik meg, főként az ifjúság szeme előtt. A Horthy-korszak országával kapcsolódott össze, holott a régi Magyarország más volt, forrongó és a népi érdekeket felsorakoztató állam, amely