Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán

nemzet eltévesztette útját. Drámai vallomással értesít Ady: életünket soha nem mertük igazán élni, a Sors ezért bünteti az élhetetlen magyart!

De Ady őszintesége és látó ereje az országon belül szólott, s az ország szólott így. Nem volt csüggedt és kishitű, nagyhitű volt, mint a próféták: Istenvárón új életre készült, boldogtalanul fölforrósodva, lángolva, mintegy az egész ország képviseletében. Ady nem a búcsúzó, összeomló, hanem a csakazértis előretörő, élrevivő Magyarország költőjeként örökítette meg magát a világháború végén, „árvult, de mégis győzedelmes jajt áj a“ élén:

Évezred halt meg, nemcsak ezredek S tőletek egy szent Világ elmaradt S benne Szépért-kóborló emberek.

Az élet él, újul, győz és szalad,

És nektek hát tudhatni sem lehet:

Milyen szép volt, milyen tágas, szabad.

így ír a fiatalok címére, de tudomásul mindenkinek, korszakokra, fél századra. Nem Lót sóbálványai álltak a költő mögött, hanem a háborús hullámverésben, megsebzetten is fejlődni kívánkozó, továbbélő ország, amelynek az izgató forrongás éppoly jele volt, mint más országoknak a nyugodalmas kérődzés. Juhász Gyula az értelmiségi nomád magatartásával, tehát sértetten is világosan ismétli Ady országhitét:

Virrasztottam és elborongtam És daloltam száz árva dalt,

Remélve csöndes elbukottan,

Magyarország,

Neked egy végső diadalt.

Voltam remetéd és szegényed És száműzötted, messze én,

Te voltál nékem álom, élet,

Magyarország,

Ha haldokolt minden reményt

Más költőink hasonlóan vallottak. „Ojra születik a világ és Magyarország“ — írta egyik levelében Tóth Árpád. „Ma mindnyájunkat igézetében tart a reménység, hogy az új Magyarországon, mely ma vér habjaiból születik — ez új világon, mely holnap tán romokon épül — több ember jog könyvet olvasni, képet látni, muzsikát érezni ^s min- denekfelett boldogan teremteni — mint eddig bármikor valaha“ — jegyezte fel a női lélek fogékonyságával Kaffka Margit.

Ez a históriai építmény dőlt össze, melynek földrajzi, gazdasági és társadalmi egységét századokon át büszkén emlegették társai, a független európai országok. A „beata Ungheria“ halt meg, melyért Dante óvón felkiált az Isteni színjátékban, melyet „Európa bástyájának“ vagy „Európa pajzsának“ neveztek a gondolkodó fők Bécsen túl, a napsütötte Nyugaton, ahol a Hunyadiak korától a 18. századig szimbolikusan csipkés erődfallal, nyitott tornyokkal megtűzdelt hatalmas várként ábrázolták Magyarországot a fényképpótlő metszetek, buzogányrázó, páncélos, sisakos vitézekkel megrakva s el nem feledve a várfalakra kirakott duplakeresztes címert sem.

A hazai beidegzettségnek képtelennek tűnt fel az országomlasztás látványa. Évekig nem hitték, hogy végleges sorsosztásról van sző. Véget ért egy ország, mielőtt véget ért volna értelme. Pedig erről a Magyarországról írta a leghivatottabb francia, Michelet, a történetíró: „Európa sohasem hálálhatja meg Magyarországnak azt a szolgálatot, amelyet azzal tett, hogy saját testével védelmezte a török és tatár ellen. Mialatt a magyar gátat emelt a barbár betörés ellen, nyugaton a művészetek szabadon virulhattak. A tűzvonalon túl harci zaj dúlt, ideát Provence édes dalai hangzottak." S aki lelkesen késztette a franciákat, hogy feledjék el Michelet szavait, Beneš Eduárd, maga is, 1937-ben, egy bástya-helyen időzve, egy paraszti végvárban, Érsekújvárt, ünnepiesen ismételte Michelet sorait a magyar bástyaszerepről.