Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Magyar változások félévszázadán
hagyomány Szalatnai Rezső Magyar változások félévszázadán Mint ismeretes: kereken ötven évvel ezelőtt körülményes módon szétesett egy régi európai ország, amelyhez természetes és ösztönös kapcsolatok fűznek magyarokat és nem-magyarokat. Ezekről a kapcsolatokról régebben sok szó esett, újabban alig. Pedig még sokan élnek, akiknek személyes emlékük is a régi ország. Talán restelkedni kell miatta? Irodalmi művekben, újra kiadott régi regényekben, történeti munkákban, publicisztikai írásokban is fel-feléled a régi Magyarország, jóformán mindig negatív jellemvonásaival. Keményen vonják felelősségre, vád alá helyezik, elmarasztalják, joggal. De aztán egyszer felmerül egy régi törvény, összehasonlításra adódik alkalom, s ilyenkor úgy rémlik, villan rá valami fény is. Különös, hogy leggyakrabban az egykori nemzetiségek részéről. Régi hazánkban ugyanis együtt éltünk több nemzetiséggel, mai szomszédainkkal, akik élénken emlékeznek. Néha egész sajátosan, másként, mint mi, föloldó hangnemben. Karéi Capek rajza jut az eszembe. Nyugaton utaztában, Belgiumban, ha jól emlékszem, egy sárga barokk palota kapuja fölött megpillantja a kétfejű sast, vagyis Ausztria-Magyarország címerét, a közös haza jelképét. Ettől az egykor gyűlölt címertől elérzékenyül a cseh író, aki különben messze esett a Habsburg- barátságtól. Az emlék olyan, mint a vékony hegedűszó, felzaklatja a szívet. így történik másokkal is. Hol egy régi ezüstkoronás, hol egy sárgult számla, hol egy híd, hol egy történet emlékeztet a régi országra. S ami földrajzi formájával, címerével, jelképeivel ma vitathatatlan politikai bűnnek számít, főleg magyar utódterületen, néha megjelenik a tudatban, akaratlanul is. Ahogy az embernek eszébe jut ifjúsága vagy mondjuk, gyermekkora. Lélektani állapot, képek törnek fel, mint az álomban. Csodálatos egy ország megszűnése. Mint egy éles évszak-váltás. Egy déli órában megjelenik a nyár, egy szélviharral belép az ősz. 1918 és 1919. A teljes összeomlás és a teljes remény, mint forró és hideg víz. Adyval mondtuk, hogy a Ma egy nagy hazugság, s az igazság a Holnap. De mire szertenéztünk, Kölcseyt éreztük, a kesergő alaphangot: nem leltük honunkat a hazában. Közismert, hogy a magyarság politikai hibái miatt esett széjjel az ország s vele a nemzet. A vesztett háborúval mód adódott erre. Nem mi győztünk, a németek oldalán vállalt háborús részvételünknek ez volt az ára. Ha négy-öt magyar összehajol: Károlyi Mihályék hiszékenysége volt a hibás. Mások a két Tisza konok etatista ellenállásával magyarázzák, útját állták a nemzetiségi jogok korszerű kielégítésének. Sovány vigasznak számít, hogy mellékesen megszabadultunk a Habsburg- családtól. Többen előre érezték az ország s a nemzet tragikus vesztét. Elsősorban a profétikus lelkű Ady. Olvassuk el a Halottak élén jelképeit és megállapításait, ma is belebor- zongunk. „Sohse tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni“ — írja gyötrött lélekkel. A magyar jakobinus akkor már nem bízik a nemzetiségek azonos forradalmi hevületében. Hisz nem újjáalakítani, hanem szétszedni akarják az országot: „Farkas esz meg, ördög ez meg. De megesznek bennünket“. Iszonyú látvány: „Népekkel népek egymás ellen gyűlnék". Ez a magyarok vége, haragos Hadúr szétszórja népét, tehát nem is keresztény Isten-igazsággal történik a nagy szétszóródás, hanem ősi pogány istendüh- vel, „szigorúbb istenek ezt így szokták". S miért? Mert „Helyünkön meg nem tudtunk állni" — írja. Hanyatló zászlót említ. Attól, amit látunk, már csak fáradtan biztatjuk egymást, gazdátlan, keserves a bizodalmunk. Vakon üget országos sűrűbe rekedve a nemzet jelképe: az eltévedt lovas. Nádasok, erdők riadoznak. Döbbenetes érzés: egy
