Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Lovicsek Béla: Hulló csillag
— Engem üthetsz, én kibírom ... a gyereket nézhetnéd, te bolond ... a gyerekünket, a kisfiúnkat, tudod, hiszen az lesz, kisfiúnk, olyan nagy, erős, akaratos, mint te vagy, te, te, bolondos vadember ... A nyitott ablakon át beszökött a mező, az érő búzatáblák fojtogató illata. Kovács Péter szálas takarmányt készített be a pelyvásba, ahol a szecskavágó állott. Péter a patakra hajtotta a teheneket, hogy megmossa őket, nyári vasárnapokon az volt a szokás, Kovács János meg a határt járta: melyik dűlőben érett kasza alá a gabona. Kovácsné főzéshez készülődött, szalmacsutakért ment hátra, hogy alágyújtson. — Irma, most egymagunkban vagyunk, gyere be a pelyvásba, itt a jó puha széna — mondta Kovács Péter csendesen, szoruló torokkal. A rengőhúsú asszony rátámadt. Durván, szitkozódva: nem sül le a pofájáról a bőr, ilyenkor akar henteregni, lopni az időt, mikor azt se tudja, hol a feje. — Az urad vagyok, az Istenit a pofádnak, és karácsony óta nem voltam a közeledben, te, te, ringyó ... ! — Az hát, az uram, senki se tagadja — szelídült meg az asszony hangja, és csavarta a szalmacsutakot indulatosan. — Negyvennyolc éves vagyok, Irma, elevenen akarsz eltemetni; elevenen ... ? Van neked lelked? Kovácsnét megütötte a szó, bement a pelyvásba, hanyatt vágta magát a szénán, s undorral nézte a zsupfedél alatt hintázó pókhálókat. Az uradalmi major tábláin megkezdődött az aratás. Kovács István a magánjáröt meg a cséplőgépet javítgatta, kenegette, hogy a cséplés zavarmentes legyen. A gazdatiszt állt meg fölötte, hosszú árnyékáról vette észre. István felegyenesedett. A gazdatiszt is nagy darab, szép férfi volt. Nézték egymást mereven. István öklében franciakulcs, az úr vállán a kétcsövűje. Mindketten tudták, érezték, hogy kettejük közül az éket mielőbb ki kell ütni egyenes szándékkal, férfiasan. — István — kezdte a gazdatiszt. — Hibáztam, tudom. Nem azzal a szándékkal mentem oda, Isten látja a lelkemet. Magát kerestem, a rókacsapdák miatt. A műhelyben nem találtam, gondoltam, hazaugrott... — Jól tudhatta, hogy munkaidő alatt nem kószálok otthon, ha a franc rám jön is, végzem a dolgom — szórt villámokat István szeme. — Pedig így volt, ahogy mondom ... Aztán hogy odamentem ... egyszóval nagyon kívánatosnak találtam Gizellát, de nem erőszakoskodtam, ha nem, hát nem ... Férfiemberek vagyunk, ez az igazság. Ne haragudjon, István, néha nagy marha ám az ember... A gazdatiszt elment hosszú, nagy léptekkel, Kovács István meg bámult utána egy ideig, érthetetlen melegséggel a mellében, aztán a gép fölé hajolva folytatta munkáját, s vidám fütyölésre állt a szája: „Magas jegenyefán sárgarigó fészek...“ A faluba hárman jöttek haza Oroszországból: Gazsó, Túróci, Széles Lajos. Az utóbbi elment Kovácsékhoz, vitte a hírt, hogy Kálmán életben van, több hónapot töltöttek együtt, s bizonyosan hazakerül. Azonkívül sokat beszéltek az oroszországi viszonyokról, forradalomról, éhségről, piszokról, tetvekről. Megkezdődött a cséplés. A hajnali derengésekbe bele-belehasított a magánjáró éles füttye, délben úgyszintén, meg este is, amikor már elővillantak a liláskék égboltozaton a csillagok. Hajnaltól estig porköd gomolygott a cséplőgép körül, ömlött a törek, pelyva, szállt a szalma villáról villára, nőtt, emelkedett a kazal, s ömlött a szem. A habos szőrű muraközik után csörgött, zötyögött a vaslőcsű szekér, s fáradhatatlanul járta útját cséplőtől a magtárig, mint az óra ingája. A cséplőgép körül meg hol káromkodtak a latyakban úszó testek, hol felsikoltottak a lányok, menyecskék, ha egy-egy eltévedt kéz a szoknyájuk alá nyúlt. Gizella áldott terhével szorgalmasan hordta a früstököt, ebédet, s ültek egy-egy elárvult fa alá, hogy legalább a tűző nap sugaraitól megmeneküljenek. Kovács István, a gépész úr farkasétvággyal falatozott, Gizella meg hátát a fatörzsnek vetve ült, nézte éhes párját szelíd, anyás szemmel. Szétoldott fejkendőjének csücskével hűtötte lángoló arcát, miközben beszámolt a ház körül történtekről: megellett a konyafülű anyanyúl, a koca szépen gömbölyödik, folytonosan kotyognak, hevernek a kendermagosok, s egyetlen tojással sem örvendeztetik meg az átkozottak, meg hogy a fekete Morzsa kutya milyen hűséggel legyeskedik körülötte egész nap.
