Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Lovicsek Béla: Hulló csillag
István szótlanul szájharmonikázott a csirkecombbal, szemével köszönte az ízletes falatot, a hazai híreket. Az ebédet befejezve Gizella mellé ült, rágyújtott, homlokáról dűlt az izzadság. Sava csípte a szemét. Kérges tenyerével beborította az asszony gömbölyű hasát. Odabent rúgkapált a kicsi. — Érzed? — kérdezte az asszony. — Tenyéren rúgott a kis fosos ... — húzódott szélesre István szája. Hetek óta nem esett már. Porzott, mély repedések erezték a föld kérgét. A legkisebb rög is tüzet sugárzott. A mozdulatlan levegő forró volt, mint a kemence szája. — Estefelé elmegyek a laposra lucernáért a nyulaknak — mondta Gizella. Összepakolta az edényt és elment. Fehér fejkendője sokáig világított a tűző napfényben. — Nagyon vigyázz, Gizella, hallod, vigyázz! — kiáltott utána István, aztán meghúzta a magánjáró fütyülőjének a zsinórját. Valahonnan a déli csendből visszafüty- tyentett a visszhang. Estefelé kitört a vihar váratlanul, egyik percről a másikra. Fekete felhők lepték el az eget, üvöltött a szél, a fiatalabb fák földig hajoltak, a szálasabbak derékba törtek. Kavarogtak, gomolyogtak a felhők. Földig hasítottak a fényes villámok, fülsiketítő mennydörgések rázták a levegőt. Alázúdult az eső nagyszeműn, szálkásan. Csapkodott, vágott, mint az ezerágú ostor, közbe-közbe galambtojásnyi jégdarabok koppantak nagyokat ugorva. Végül ömlött, ömlött a víz, mint áthatolhatatlan, sűrű, nehéz függöny, egybeolvadt ég és föld. A cséplőgép leállt. A munkások futottak, menekültek, bújtak védett helyre, legtöbben a szalmakazalba. Kovács Istvánba belehasított a rettenet: Úristen, Gizella! A laposra készült lucernáért! Nekiszaladt a vízömlésnek. Pillanatok alatt bőrig ázott. A szél belekapaszkodott, meg-meglökte. Aki észrevette, utána kiáltott. — István! Agyonsújt a villám! Ha hallotta, se hallotta. Az ajtót zárva találta. Rohant tovább, le a szoroson, a völgybe, az égbeszúró jegenyefa mellett. Az idő tombolt, többhetes békességben összegyűlt haragját köpködte lei magából. Ez már nem is eső, a felhő egy darabja szakadt le. Lenn a völgyben méteres hullámokban zúgott a piszkossárga víz, magával sodorva fát, lombot, mezei állatot, kunyhóroncsot. S az árban egy fehér fejkendős asszony, Gizella küzdött fel-felbukva. István belegázolt a vízbe, karjára emelte asszonyát, bukdácsolva futott haza. Az asszony göndör haja csapzottan, sárosán tapadt arcához, erőtlen karjával István nyakát kereste. Eltorzult arcának vonásai kisimultak, csapzott fejét férje melléj szorította. István lihegve, küszködve vergődött át a faroncsokon. Otthon levetkőztette, szárazra törülte a testét, és dunyha alá tette. Kocogott az asszony fehér fogsora, rázódott felette a dunyha, hirtelen levékonyodott karja Istváné után nyúlt. — Meghalok, István ... nem szerethetlek tovább ... Akkor már vértől locsogott alatta a lepedő. Mire a hintó meghozta az orvost a faluból, meghalt. Az asszonyok jajongva siratták. Két nap múlva eltemették. Rengetegen kísérték utolsó útjára. Kovács István magára maradt. Lehorgasztott fővel állt a frissen hantolt sírdomb felett. Még akkor sem hitte el, hogy nincs többé Kelemen Gizella. Sírni nem tudott, de bár tudott volna. A tiszteletes úr megérintette a karját. — Bízzék Istenben, fiam, az megsegíti! Kovács Féterné összekulcsolt kézzel ült otthon az asztal mellett. — Engem vert meg az Isten, engem vert meg, az én nyakamra maradt újra, kínlódhatok vele megint, retteghetek tőle, ki tudja, meddig... Uram-Isten, miért mérsz rám ilyen csapást, mit vétettem én valakinek... Rosszat nem teszek, templomjáró vagyok... Kovács János füle nem bírta már elviselni az asszony óbégatását, dühödten dobbantott.
