Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Lovicsek Béla: Hulló csillag

harangjátékkal. Rá'f húzódott a kerékre, patkó a lóra, élesre nyúlt az ekevas éle, s az égő vas szagában megelevenedtek a háborús élmények. Felnevettek, elkomorultak, káromkodtak.

— Meg kellene házasodnod, István!

— Kellene.

— Csak vigyázz, el ne téveszd!

— Vigyáz az ember, amennyire lehet... Más baj is akad: mire házasodjak?

— A két karodra, István, arra lehet.

— János, hallja, rakjon a tűzre, hadd forrjon a víz! — szólt rá Kovács Péterné a tűzhely mellett pipázgató Kovács Jánosra. A vastag nyakúra.

— Vad ez a gyerek, Irma, egyszer belebújik az ördög, szétver itt mindent.

— Majd megszelídül... Főzöm már a szelídítőjét, a mákos didellét, ne búsuljon, tudom én a módját... Szaporán gurigázott a sodrófával, abrosznyira nyúlt a tészta.

— Meg kellene házasítani, Irma.

— Meg bizony mielőbb, aztán menjen a francba. Üsse a feleségét meg a kölykeit, ha lesznek. Nem volt ez rossz gyerek, a háború tébolyította meg.

Kéken, komoran ereszkedett az alkonyat. Lámpát gyújtottak. A nyitott sütőajtón nagyot nyújtózkodott a macska. Kint meg a kakas kurjongatott nagyokat az almafáról. A trágyadomb fölé hajló ágain a tyúkok ültek. Valamitől megriadtak. Az egyik tyúk leesett, vaksin kodálva kereste a felfelé vezető tyúklétrát.

Kovács Péter az istállóban tett-vett. István hazaérkezvén ráköszönt, és megkérdezte, itatott-e már. Ment a kúthoz, gyorsan karikázott oda-vissza a fényes vaskerék, csörgött a lánc, s a vályú megtelt vízzel.

Péter a faluban kószált.

A szomszédban lakott Kelemen, a suszter. Nagy, kerek, kopasz feje, mint élő kugligolyó. Zöld suszterköténye alig takarta be a nagy pocakját. Volt három lánya: Aranka, Gizella, Piroska. Gizella volt a legkülönb. Formás a lába, domború a melle, fara, gesztenyebarna, göndör a haja. Az arca nem túlságosan szép. A másik két lány ragyás, mint a pulykatojás.

Kovács István a szilveszteri mulatságon táncolt először Gizellával. Fogta, rázta karcsú, kemény derekát. Kurjongatott, dobbantott, pergett vadul, udvart csinált maga körül.

— Igyál meg két deci bort!

— Hova gondol, István, megszólnának.

— Hát aztán ... ! Úgyis te leszel a feleségem.

— Bolondozik? — csodálkozott rá Istvánra a lány kerekre nyílt világoskék szemével.

— Bolondozik az Atyaisten!

Farsang végén megtartották a lakodalmat. Nem egetrengetőt, nem százházasat. Azért reggelig húzta a cigány. Mindenki jól érezhette magát.

Másnap a fiatalok kiköltöztek a majorba. Gizella kapott egy pöffedt dunyhát meg két vánkost, lepedőt, István meg rozoga asztalt, ágyat, hitvány szekrényt, lócát, egy széket. Berendezkedtek. Gizella még függönyt is remekelt a tenyérnyi ablakra valami ócska anyagból. Egy cserép muskátlit is állított az ablakba, majd csak kivirít májusban. István az ócskavas közül előhalászott egy kiszolgált csikósparheltet, s a műhelyben rendbehozta, főhetett már az ebéd, a vacsora.

A télutó havas éjszakái megteltek meleggel, a rozoga ágy meg édes szerelemmel. Tavaszig gödröt ásott az ágy lába. Mire beköszöntött a nyár, domborodott a fiatal menyecske hasa.

Gizella egyik este könnyes szemmel, panasszal várta haza Istvánt. Estefelé nála járt a gazdatiszt, a környék bikája és megkörnyékezte. Kovács István szeme elsötétült, csizmaszárába nyomta a nagy kenyérszeletelő kést. Gizella jajongva könyörgött, ri- mánkodott, hogy ne szaladjon a vesztébe.

— Félted, tetves, félted, az Úristenedet! ? — s arcon sújtotta. Meg is bánta. Gizella az asztal alá esett, orrán-száján eleredt a vére. István mellét rettentő keserűség feszítette. Két karjára kapta az asszonyát, és ágyra fektette. Csókolta a haját, nyakát, szemét, véres arcát, tenyerével engesztelően simogatta. Gizella szipogása lassan elcsendesült: ölelésre görbült a karja.