Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Lovicsek Béla: Hulló csillag
Péter riadtan elhúzódott az asztaltól, a rengőhúsú új menyecske az öklét rázta szitkozódva, Kovács János a széket vágta maga elé védőfalnak, Kovács Péter meg csillapítani próbálta megvadult fiát. Bánatosan függesztette rá a szemét. — Szépen elvagyunk, fiam, csillapodj ... — Maga, maga hallgasson, maga nagyon buta ember! — Majd teszek én itt rendet! A nagy fejszével döntöm össze ezt a rohadt házat! Indult kifelé. Kovácsné az ajtóba állt. — Itt maradsz, mert a nagy kést mártom a beledbe! Pista meghőkölt. — Mit akar? Kovácsné az ajtó melletti szegről leakasztott két nagy, elzsírosodott bőrszíjjal összekötött kulcsot, s nyújtotta feléje. — Fogd! Menj le a pincénkbe, hűtsd le magad egy kis borral! Van vagy nyolc hordó... Péter, ereggy, mutasd meg neki a pincénket, ennek az éhenkórásznak, ennek a szarházinak. Ne pofázz, fogd a kulcsot és ereggy! Szemetelt az eső, a fekete őszi eső. Nyugatról szél csapkodott. A falu közepéből kiugró templomtorony tetején elárvultán feketéllett a gólyafészek. Megivott már vagy két kancsóval. Áradt szét benne tüzesen, hódítón, szívta a cigarettát, egyiket a másik után, az öccse meg egyre faggatta, meséljen a háborúról, hány ellenséget terített le, markolt-e olasz menyecskét, milyen arrafelé a világ, az emberek, szépek-e a házak, a vidék? — Éheztem sokat... a tetvek rágtak... meg féltem... Péter csalódottan nézte a bátyját. — Féltettem az életemet, haza akartam kerülni... Mire jöttem, no, látod, hazajöttem ... ? Inkább maradtam volna ott az oszlopon, a drót előtt. — Jócskán kortyolt a kék kancsóból. — Az meg hogy volt? — Marhaság, mégis majd otthagytam a fogam miatta... A százados rekvirálni küldött engem meg a Csillag Józsit. Két nagy zsákot adott, de nem közönségeset. Nagyok voltak, mint a trózsák... Az elhagyott házakban szedtük össze a holmit, ami épp a kezünkbe akadt: csipketerítöt, függönyt, huzatot, ezüstegcájgot, s gyűrtük befele a zsákba. Egyik helyen jóféle italt leltünk, egész üveggel. Be is vágtuk. A fejünkbe szaladt. Azt se tudtuk már, mit csinálunk. A szekrényben a Józsi talált egy női kalapot, széles karimájút. Én meg a marha fejemmel beleszartam, aztán a többi holmi közé nyomtam... A százados kiköttetett. A drót elé... Az olasz vonal alig kétszáz méternyire húzódott. Most szitává lőnek, gondoltam, nem látom én soha többé a gólyafészkes templomtornyot. Nem lőttek. Elzsibbadtam, megfeketedtem, s buktam le, mint a nyúl, ha fültövön lövik... Megállj, százados, az Úristenedet, ezt nem úszód meg szárazon... ! Nem is úszta meg. Egyszer megszorítottak az olaszok, én meg a nagy zűrzavarban a géppuskámmal kürtőt lőttem a hasán. Isten az atyám, át lehetett látni rajta. Nesze, te mocskos! — Nem sajnáltad? — Nem én: ő se sajnált engem... — Ivott közben. — Te mért nem iszol... ? Igyál, a beled Istenit...! Akarsz hallani fronti nótát? Éjfélig dalolt. Áradt belőle a hang öblösen, ércesen, telizengte a pince szűk gádorát. Hirtelen elkeseredett, sírt, öklével verte a fejét, s bukdácsolva káromkodott hazáig. Teljes egy hétig veszekedtek, hol részegen, hol józanul. Annyi káromkodást se hallott a világ hamarjában. A fekete őszi eső meg csak zuhogott, a szőlőhegyen a diófák csupasz ágai varjak csapatától feketéllettek. Olykor rút, repesztő hangon kiabáltak le a faluba. Fél tengelyig ért a sár. Kovács István kiment a majorba. Lábáról majd lehúzta a csizmát a sár. Gyerek- és kamaszkori emlékek rajzottak körülötte. Szemébe melegebb fények ültek. Emlékei megszépültek a harctér árnyékában és a hullaszagban. — Éleszd fel a tüzet! — fogadta kézszorítással és paranccsal Szilvási úr, a hajdani mestere. — Jó már a fújtató, próbáld csak! István beletaposott. Felsúgott, mint a nyitott kéményben a huzat. Szikrák pattantak, kékes lángnyelvek csapkodtak egyre magasabbra. Zengett az üllő szabályos
