Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Varga Imre: Vers
nagyon régen nagyon régen éltem testvéreim még kövek mászkáltak a földön: atkák és katicák nagyon régen nagyon régen éltem testvérek mert kulcstartót teremnek most a vadakácok mondták emberekkel élek mondtam folyópartok között és barátaim homloka alatt partifecskék laktak nagyon régen éltem testvéreim még kövek mászkáltak a földön: atkák és katicák összeégett kezem alatt városokat szenteltek fel hogy maradjon jelkép az első napokból a kikötő ott szemed sarkában matrózok és csónakok nélkül hangulat-ár hangulat-apály csak karórák és nem szemek csak csillagok és nem körmök csak százlábúak és nem ujjak csak tavikagylók és nem tenyér csak ez maradt utánunk nagyon régen éltem testvéreim még kövek mászkáltak a földön: atkák és katicák néma piros csillaghullás: elpusztult egy csipkebokor mintha népdal szólna mögötted eltolódtak hangulataid az idő az idő kiszakadt belőlem megvalósult faekévé majd villamossá testvéreim elveszünk magunkban még mielőtt ránk találnak futásunk vigasza isten nélküli hitünk s ha látunk egy lóherét felrémülünk Légcsavar féllábon csoszognak emlékeink a mankók pyrichiusokat kopognak: legendáink ritmusát régen volt anyám soká lesz anyám ebben a sohasem időben az ember jajgat átkozza magát mert nem láthat tovább ujjai erős rácsainál Pleidell János: Trencsén vára / akvareli / Varga Imre: önsirató
