Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Szabó Béla: Párizsi útijegyzetek
gulnak a lombok, vagy ha lehangolt vagyok, akkor pár percre a szoborral szemben elüldögélek, és nem is annyira Petőfire, mint inkább a magam bajaira gondolok. De hogy tisztán magamba lássak, abban Petőfi sokat segít. Most is, mielőtt Párizsba indultam volna, a ligetbe rohantam ... Legnagyobb meglepetésemre a Petőfi-szobor arca sárgára volt mázolva. Harag, felháborodás kerített hatalmába. Ha módomban állt volna, a tettest pofon ütöttem volna, holott én soha senkire kezet nem emeltem. Most azonban megtettem volna... mert azt már megszoktam, hogy a kardmarkolatát leverik ismeretlen tettesek. (Biztos többen csinálják.) De most az arcátlan tettesek az egész kardját leverték, és arcához ily példátlan, ocsmány módon nyúltak. Döbbenten álltam a szobor előtt, és arra gondoltam, kik azok, akiket a világ számomra legszeretetreméltóbb költője így izgat, és ilyen pimasz, szégyenteljes tettekre serkent? Kik azok az ismeretlen tettesek — tettem fel magamnak ismételten a kérdést — ... és ahogy elnéztem a sárgára mázolt Petőfi-szobor nemes arcvonásait, rájöttem, hogy a sárga szín nem egészen ismeretlen előttem. Emlékszem, sok évvel ezelőtt gyakran használták ezt a színt, mégpedig olyan egyének, „tettesek“, akik az egész világ előtt „nem egészen“ ismeretlenek. Gondoltam, írok erről egy cikket, de nem volt időm, rohantam a repülőirodába, hogy Prágába, majd Párizsba utazhassam. Pedig, amint kiderült, nem is kellett volna rohannom. Lett volna még elég időm. Azóta, mint aki hirtelen megszomjazik, most Párizsban gondoltam Petőfire először. Ez a honvággyal jött, és pillanatnyilag más vágyam nem volt, minthogy valakivel elbeszélgessek magyarul. Semmi fontos mondanivalóm nem volt, komoly kérdések sem foglalkoztattak, csak éppen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy ebben a csodálatos, színes francia környezetben magyarul beszélhessek. Ekkor eszembe jutott, hogy 1965-ben, amikor itt jártam, egy magyar könyvesboltot látogattam meg. Elindultam hát Párizs nagy rengetegében megkeresni azt a boltot, amelyet tulajdonosa Balatonnak nevezett el, és amely a magyar könyveken kívül magyar szalonnát, konzervet és barackot meg más italt árusít. Szegényes kis bolt ez a gazdag Párizsban, mégis nagy a vonzóereje, mert az ember itt találkozhat azokkal a párizsi magyarokkal, akik érdeklődnek a magyar kultúra iránt. Ezenkívül a bolt tulajdonosa is rendkívül barátságos ember, úgy örül egy-egy látogatójának, mint valami közeli rokonnak. Most is, hogy odataláltam, igen megörült nekem. Emlékezett rám, azt is tudta, hogy csehszlovákiai vagyok, és mindjárt érdeklődni kezdett a hazai viszonyok iránt, majd megmutatta nekem az Oj Szót, amely szerinte igen érdekes, olvasmányos újság lett, amióta megindult nálunk a demokratizálódási folyamat. Érdeklődött gazdasági viszonyaink iránt. Meglepő tájékozottságról tett tanúságot, amikor szóba hozta szövetke- zeteseinket. Tudta, hogy nem megy rosszul a soruk. Tisztelettel beszélt mindazokról az eseményekről, amelyek nálunk zajlanak. És végül a magyar kisebbségi kérdésről is esett szó. Vajon javulni fog-e valóban a csehszlovákiai magyarok helyzete? A kérdés feltevésén és a kérdező egész magatartásán érezni lehetett, hogy nem kíváncsiságból kérdezi, hanem őszintén érdekli mindaz, ami ma nálunk lezajlik ... Végül szóba került a francia helyzet is. Ekkor már én kérdeztem, ő meg hévvel magyarázta, hogy a sztrájk spontán és gyors kitörése bizonyítja, hogy komoly problémákat kell sürgősen megoldani. Nem folytathatta, mert egy idősebb asszony jött be, és egy kötet Móricz Zsigmon- dot és Kosztolányitól az Esti Kornélt kérte. Én ettől a hangtól megnyugodtam, és a könyvek között kutatva felfedeztem Lengyel József Igéző című, használt könyvét, amelynek azonban az volt az előnye, hogy Lengyel Gara Lászlónak dedikálta. A könyvet nem hagytam ott heverni, megvettem 12 frankért, tehát többet fizettem érte, mintha újonnan vettem volna meg. És miközben belelapozgattam a könyvbe, amelynek minden írását ismertem, arra gondoltam: lám mi lett ezzel a Gara Lászlóval, aki itt élt Párizsban, és úgy tudom, nagyon becsületesen harcolt a magyar kultúra népszerűsítéséért ... Kisebbség volt a kisebbségben. Ott a Balaton könyvesboltban nem tudok meg róla többet, mint azt, hogy felesége lengyel asszony volt, és nem tudott magyarul. Valószínűleg ő adta itt el a férje könyveit... Nem merek a részletek iránt érdeklődni. Valahogy tapintatlanságnak tartom .. . ezért inkább a könyvek között kutatok ... És íme egy vadonatúj könyvet fedezek fel, mégpedig Szvetlana életrajzát — magyarul. Forgatom, lapozgatok benne, kiderül, hogy Amerikában adták ki, és nem kevesebb, mint
