Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Szabó Béla: Párizsi útijegyzetek
Szabó Béla fdrizfi úti jegyzetek, Testvéremnél az új lakásban Abban a pillanatban, amint az útlevelemet a sötét bőrű vámhivatalnok lepecsételte, és kiléptem a karámból (ezt a körülkerített részt nem tudom másnak nevezni), tekintetem nyomban sógorom tekintetével találkozott, utána Anniéval, a lányáéval, aki az első pillanatban feltűnt azzal, hogy lefogyott. Nagy, szép lány az Annie, most is telt idomokkal állt előttem, mégis, amikor megöleltem, az első gondolatom az volt, hogy fogyókúrát tart. Ezt meg is mondtam neki, amint a csomagjaim a futószalagról hozzánk kerültek. Ö persze mosolygott, és beleegyezően bólintott. Sógorom mindenbsn segített. Egy-kettőre benn ültünk a kocsiban, és kezdődött a beszélgetés a sztrájkról meg a kommunistákról. Noha sógorom nem kommunista — ezt azért tudom, mert 1965-ben nem egyszer komoly politikai nézeteltérések voltak köztünk —, most mégis az a nézete, hogy a kommunista párt nem viselkedett elég forradalmian, mert amikor tízmillió dolgozó sztrájkolt, játszva magához ragadhatta volna a hatalmat. Én egy szót sem szólok, csak nem fogok a sógorommal már az első nap civakodni. Nézem Párizst, régi és új palotáit, régi és új szobrait... Mindez elsuhan a szemem előtt, aztán bekerülünk egy autóáradatba, az áradat benzinbűzt okádva megáll, nekünk is állnunk kell. .. Van időm egy kicsit körülnézni, keresem, kutatom a kocsi ablakából a nagy sztrájk nyomait... Sógorom nevet. Azt mondja: — Hiába keresed, a szemetet már elhordták. De jöttél volna néhány nappal ezelőtt, olyan bűz uralkodott az elegáns Párizsban, hogy az ember nem is hinné, hogy ez a gyönyörű város ilyen büdös tud lenni. — Ugyanakkor, amikor a kocsi megindul, azt is magyarázza, hogy miért álltunk csak olyan rövid ideig, mert a taxisofőrök még mindig sztrájkolnak, és még nagyon sok munkás sztrájkol, különösen a nehéziparban. A pártnak éppen az volt a gyengéje, hogy engedte a sztrájkot szétforgácsolni. — A párt megbocsáthatatlan bűnt követett el — folytatja. De ezt már nem tűröm szó nélkül, és gúnyosan teszem hozzá: — Nagyon kérlek, te bocsásd meg a pártnak ezt a bűnt. — Annie elmosolyik, sógorom nagyon jól érti a gúnyt, és ő is elneveti magát. — Van mit enni? — kérdem. • — Légy nyugodt, nem fogsz éhezni. — Mert Zsófi (prágai húgom) egy fél kiló vajat akart nektek küldeni. S én csak azért nem hoztam el, mert valahogy restelltem magam miatta. Viszont én egy libamájat akartam nektek hozni. Tudod, zsírban. Gondoltam, bizonyára ízleni fog ez a hazai étel, amit a pozsonyi piacon elég borsos áron szereztem. De meggondoltam. Ha a vámőrök meglátják ezt a gyanús üveget, bizonyára azt hiszik, hogy aranyat vagy bril- liánst csempészek a zsírban... ezért elálltam az ötlettől. Pedig nyugodtan magammal hozhattam volna. Sem a mi vámőreink, sem a francia vámőrök még csak rá sem hederítettek a kézitáskámra. No de nem baj, majd Zsófiék elfogyasztják. (Részlet egy riportkönyvből) fárizfi útijegyzetek
