Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
nyugvás költözött. Talán nem Is volt igazi forradalmár, ha ezekben az időkben nem tudott harcolni a jogaiért és a célért, melyért életét is áldozta volna valamikor, talán csak a kalandvágy vitte végig a világon, hogy a szabadság katonája legyen. Egy bizonyos; a mellőzésben és méltánytalanságban keserű emberré vált. A régi szenvedélyeket nem érezte, a mellőzést megszokta, de azért azt ösztönösen megérezte, hogy régi énjéről nem mondhat le egészen. A spanyol sziklákon és kanyonokban folyó harcok emlékéről, az interbrigád emberi és bajtársi szelleméről, fiatalsága küzdelmeiről semmiképpen sem mondhat le, mert akkor hiába élt, feleslegesen, és ennek a felismerésnek a tudatát semmilyen gondolkodó ember nem bírja el. Ezért emlegette az elvtársait, akik gondosan figyelik élete folyását, törődnek vele, hívják is maguk közé a közéletbe, határozni és cselekedni, de ő nem megy, mert neki csak a harc kellett, a fegyveres küzdelem, s az emberekkel való meddő szócsaták és bajlódások nem érdeklik. Ezeknek felette áll. Az eszme igaza a szuronyokon csillog legtisztábban, a szavak árján elúszik és beszennyeződik a beszédtől. Szánalomra gerjesztő és hősies önvédelem volt ez az öreg forradalmárnál, védte egyénisége belső értékeit, emberi méltóságát és önbecsülését. Kevés nyugdíjat kapott, de ezt úgy emlegette, mint az elvtársak figyelmének értékes és bőséges bizonyítékát. Olyan ember volt, mint öregmama, csak más vágyakkal és életcélokkal. Kemény a küzdelemben, de törékeny, amikor egyénisége felett eljárt az idő. A hajlok hátuljában nagy tízakós hordók álltak a fal mellett. — Megtelnek szüretkor... vagy beléjük se fér a must? — Fenét... évről évre kevesebb terem. Kivesznek a tőkék, és én öreg vagyok már ahhoz, hogy újakat telepítsek. A tizenkét akós hordómban évek óta nem szűrtem bort. Ittak. Varga bácsi elgondolkozva nézett maga elé. — Megnézed a sasokat? Szép madarak, de sok kárt okoznak. Megkeresik az őzgidákat. Jobb lenne őket kilőni. — Ha szépek, kár őket kilőni. — Mindenért kár, ami szép, igaz ... Sok mindenért kár volt az életünkben. Az a sok ember hiába halt meg a forró spanyol nyárban, felpüffedtek, és bűzlöttek a drótakadályok előtt... Nem volt értelme ... — Túlélni volt értelme? — Nem sok... Ott kellett volna nekünk maradni mindannyiunknak a drótakadályok előtt... Az ember megöregszik, köhögni kezd, és lassan a sírba köhögi magát, mert nem hallgat az elvtársaira ... — Hol élnek azok az elvtársak? — A városban... a járáson, meg a kerületen. Mindenütt vannak nekem elvtársaim, géppuskával fedeztem őket, amikor támadtunk. S most nagy helyeken vannak ... felelős helyeken. Akár a sasok, gondolta Morvái, úgy élnek azok az elvtársak, hozzáférhetetlenül, szabadon. Az öreg forradalmár most beszéd közben egyenesen a szemébe nézett, fáradt és szomorú volt a tekintete, de erről nem tudott, mert ha tud róla, hogy szomorú a szeme, összerezzen, és zavartan másról kezd beszélni. A szomorúság nem fér össze az önáltatással; az önáltatás tudatos magatartás, a szomorúság pedig irracionális ős ösztönös állapot, egyik az ész, másik az érzelmek dolga, s Így egymás ellenségei. — Azt hiszem, igazad van, gyerek. Nem kell kilőni azokat a sasokat, rikoltozzanak csak az erdő felett. — Egyet lepuffantok, ha sikerül... mondta elgondolkozva Morvái. Többre nincs töltényem, de egyet lepuffantok, ha meg tudom őket közelíteni. — Szép madár a sas, de nagyon óvatos. Király ... madárkirály. Igyál, gyerek! I Folytatjuk!
